Önnek mi a véleménye a szexről?
Napló #20: az orgazmus mint érv, deprimáló ágyjelenetek, vibrátorpropaganda
Október 15. Eugène Ionesco ’68-ban azt kiáltotta oda a párizsi utcákon tüntető diákoknak, hogy két év múlva közjegyzők lesznek. Megsejtette, hogy a fiatalok belesorvadnak a társadalmi rendbe – másfelől a társadalmi rend sorvad hozzájuk, az ő képükre csökevényesedik el. Ezt a folyamatot írta le úgy a régivágású baloldali, exgerilla Régis Debray, mint társadalmi progresszió és kapitalizmus logikus frigyét. Pedig a hatvannyolcas lázongásban és az azt megalapozó „életérzésben”, a jelszavakban és performanszokban még megjelent a libertárius, szertelen-szélsőséges lendület, a túlcsapás vágya, ami főleg persze a szexualitás terén nyert gyakorlati értelmet. – A gátlások levetkőzése, a szexuális „felszabadulás” módjainak keresése a hivatalos narratívában ma már inkább erkölcsi aggályoskodás tárgya, mint helyeslésé. A forradalom akkor még nem a kiteljesedett, szigorú-szürke absztinenciát jelentette. Ez is olyan dolog, ami ma, amikor az önmegtartóztatás valamilyen kicsinyes formájába konkludál minden forradalmi hevület, furcsán hat, szinte értelmezhetetlen. Bár a szexualitás szabadságát mint átörökölt dogmát kevesen vonják kérdőre, illik „szexpozitívnak” lenni (a korlátlan személyes autonómia, a nem-ítélkezés alapelvei, úgy látszik, továbbra is meghaladhatatlanok, bár talán már nem sokáig), ha csupán azt megfigyeljük, a „szexújságírók” milyen módon dolgozzák fel a témáikat, rögtön világossá válik a változás. Megrögzötten egészségügyi és pszichológiai fogalmakat használnak, felvilágosítás, prevenció, higiénia, tudatosság és „konszezusosság” szempontjai mentén értekeznek. Őket olvasva azt gondolhatnánk: a jó szex legfőbb ismérve a kölcsönös tisztelet és a helyes óvszerhasználat, nem pedig a gyönyör. A szexszakértőknek eszükbe se jut, hogy az orgazmust mint további magyarázatra nem szoruló érvet vezessék elő. Hogy azzal kardoskodjanak a progresszív szexuális etika mellett, hogy milyen felülmúlhatatlan örömöket tartogat számunkra, mennyire jó lesz tőle nekünk. Nem, helyette azzal próbálnak meggyőzni bennünket, hogy jobb hely lesz tőle a világ. De mégis kinek van szüksége a világra, hogy elélvezzen, ez itt a lényegbe vágó kérdés, amit mondjuk egy Georges Bataille vagy egy Henry Miller nagyon értene, de a szexszakértő és általában a szakértői agy nem tud értelmezni. Hiszen neki természetes, hogy a világot belekeverje minden ügyletébe. Olyan ember ő, akinek konzekvenciája van, a tudatosság azon szintjére jutott, hogy még a biológiai működése is univerzális következményekkel jár. A világra való hivatkozás nélkül még a vécét se képes lehúzni, így hát csak természetes, hogy elvárja, hogy amikor eljut a csúcsra, akkor legalább kicsit megváltozzon a dolgok általános rendje.
Nem véletlen, hogy a mai filmes és irodalmi szexjelenetek szinte kivétel nélkül elveszik a kedvünket az élettől, egy nagyon jellegzetes, siralmas-örömtelen hangulatot keltenek. A deprimáló szex visszatérő klisé, adózás valamilyen ki nem mondott elvárás előtt. Mert ezek a jelenetek „mondani” akarnak valamit, mert a szex önmagán túlmutató, már-már orrunkra koppintó jelentéssel van ellátva. Mintha kérkednének a rendezők: ennyire nyersen és őszintén merem láttatni az emberi működést, ennyire valós vagyok. Ami viszont „őszinte” és „valós”, az szinte automatikusan komoly is egyben, nehézkes és lehangoló. A szex meg a komolyság (ezzel talán sokat nem értenek egyet) nehezen fér össze. A szexnek van egy… dimenziója, egy primordiális jellege vagy értelme, amit lehetne, kellene akár „komolyan” is venni, de ez a komolyság akkor sem egyenlő a performált drámaisággal. – Nádas Péter Párhuzamos történetekje nagy mű, de a szerző éppen a sokan méltatott, százvalahány oldalas ágyjelenettel és a szexuális praktikák egyéb leírásaival mutatkozik művészileg esendőbbnek, mint általában. Mert ezekben a szex már történelmi vagy társadalmi metaforává változik, vagy legalábbis megengedi, hogy okoskodó recenzorok ilyesmit magyarázzanak bele; már szexen kívüli, „világi” tényezők érvényesülnek benne, ha nem is tételes mondanivalóvá, de bátor „kimondássá”, önreflektált „láttatássá” válik. Talán nem véletlen a szexualitás hagyományos takargatása. A finomkodó szemérmességnek (és hagyjuk most az erkölcsi indokokat, ezek érdektelenek) van egy jeles funkciója: lehetővé teszi, hogy ne kelljen komolyan venni a szexet, értelmezni és észrevenni benne, ami túlságosan is közvetlen, túl… „affirmált” és épp ezért hamis. Hagyja, hogy a szex: szex legyen, mert kiteregetve már nem teljesen önmaga, undort kelt vagy csalódást, megdöbbent, megrendít vagy bűntudatot ébreszt, és sorolhatnánk még a hasonló „külsődlegességeket”, torzító „világvonatkozásokat”, amelyeket éppen az expliciten tálalt akció teremt meg.
A szex dolgában általában könnyebb hitelesnek lenni úgy, hogy szemérmesek (nem prűdek!) vagyunk, mint ha szemérmetlenek lennénk. Noha az utóbbi se lehetetlen, csak ritka. Ha valakinek sikerül természetesen, világnélkülien bemutatnia egy aktust, úgy, hogy nem válik kérkedő láttatássá, sem valamilyen üzenet kifejtésének eszközévé, az kivételesen nagy teljesítmény. A magyar irodalomban van erre egy csodálatos példa, a pálos szerzetes és jakobinus szervezkedő Verseghy Ferenc verse, Az első Egygyesűlés, amit kufsteini rabsága alatt írt. Afféle „félkezes” darab, a kielégítetlen fantáziák lecsapolásának direkt eszköze, szemléletesebb nem is lehetne, ópornó harmincegy strófában, ténylegesen Nádast előlegezi, mint talán semmi más a korábbi magyar szerzők művei között. De ez a nyerseség nem hívja meg a világot, a társadalmi és lélektani viszonyokat, nem válik lehangolóvá és elsorvasztóvá, éppen ellenkezőleg: elragad és felemel, serkent és buzogtat, s ebben a buzgásban széppé és gazdaggá és helyénvalóvá varázsol mindent: „Vesszőm zokogva fecskendezte / méhébe forró gyöngyeit. / A’ méh szörcsögve löcskendezte / vesszőmre égő nedveit. / Kiszöktek olykor combjaimra / ezeknek fínom csöppei, / ’s felültek göndös sarnyaimra, / mint győzedelmem’ díszei.” Ez az egyértelmű, kételytelen pozitivitás az, amit a „pozitív világszemélet” prófétái egy pillanatra nem bírnának elviselni. Ez a hangvétel, ami már-már túlcsap a megnevezhetőn („Nincs nyelv, mely szóba foglalhassa / e’ küszködésnek bájjait. / Nincs képzés, mely kirajzolhassa / temérdek boldogságait”) – ez az áradó, szélsőséges tónus, ez a fékezhetetlen „sok”, ami, mint valami megmagyarázhatatlan, oktalan és céltalan, „ingyen” áldás, minket, olvasókat is megsokasít, mérhetetlenül potensebbé tesz – értsd: lényegesebbé és erőteljesebbé, ihletettebbé és képességesebbé – ez az, amit a mai, természetükben megfogyatkozott, vérszegény szerzők, ha akarnák, se tudnának kicsakarni magukból. (Valamit talán elmond a magyar irodalmi hagyományról, az azt meghatározó értékekről, hogy Verseghy versét, ezt a rendkívüli alkotást nem „tartják számon”, és az interneten sem egykönnyen található meg a teljes mű. Közszolgálati jelleggel közzéteszem az oldalamon, ezen a linken olvasható.)
A szexualitásról való beszéd ma (mindig?) a leginkább szabályozott beszéd, jobban mondva: a szabályosságot jelző beszédtárgy, a kitüntetett apropó, amin a leginkább mérik az ember „illeszkedését”, gondolkodásának helyes voltát. Ha megtudjuk, hogy valakinek mi a véleménye a szexről, az szinte feleslegessé teszi minden más irányú megnyilatkozását: kimerítően megismertük őt. Viccesen hangzik ez a kérdésfeltevés, pedig a leginkább magától értetődő, rokon- és ellenszenveinket vezérlő dolog. Mondd meg, mit gondolsz a péniszről, a vagináról, és megmondom, ki vagy. Óriásplakátokra írhatnák ki ezt, mint az emberi interakciókat tisztázó tételmondatot. (Ennyit a „párbeszédnek”, egymás megismerésének az értékéről.) – A vérbő, libidinális stílust, a hatvanas évek stílusát felváltotta a makulamentes szabályozónyelvezet, aminek közben valahogy mégis sikerül émelyítően közönségesnek lennie.1 Vulgaritás, ideológiai „vaskosság” és orvosi-precíz megközelítés: hol egyesül ez jobban, mint a vibrátor propagandájában? Kétségtelen, a tárgy maga kevés emelkedettségre ad okot, de Annette Peacock dalában, a Mr. Joyban, amit 1968-ban a remek norvég énekesnő, Karin Krog tolmácsolt oly szuggesztíven, még pusztán a szomorkodó hangulat elűzésének, a magányos örömszerzésnek eszköze volt, nem az önmegvalósításé. Nem így ma, amikor (életmódcikkek és feminista vígjátékok által megszokottá és banálissá téve: „minden bokorban” ott rezeg) a női önrendelkezés technikai sine qua nonja, és orvosok, szexológusok nagyon hivatalos arccal javallják rendszeres használatát. De hát ezzel ott is vagyunk a probléma szívében. Ha a vibrátor szimbólumnak minősül, hát fejtsük meg, minek a szimbóluma valójában. Az nyilvánvalónak tűnik, hogy a vibrátornak, amíg a női „tudatosság” és emancipáció eszköze, hordozója egy társadalmi jelentésnek, mindenhez inkább köze van, mint éppen a szexualitáshoz. Már csak azért is, mert annyira hasonlít egy műszerre, mert voltaképpen egy műszer, egy halott és praktikus tárgy, jelképezi és szentesíti a világnak, ennek az idegen, rideg és érzéketlen anyagnak a behatolását oda, ahol annak nincs semmi keresnivalója. – A vibrátor: „szabaddá tenne”? De nem ez a legnagyobb „megerőszakoltság”, a legteljesebb legyőzetés valami idegen dolog által: felszabadítani önmagunkat?
A hatvanas évek értelmesen felfogott kritikájának lényege: nem annyira a „szabadosság” bírálata, még ha ez a szabadosság abban a formában, ahogyan ők vették, bárgyú és naiv is volt, és művelői borzasztóan ellenszenvesek; inkább annak a kritikája, hogy a libidinális stílus ilyen rövid idő alatt, különösebb ellenállás nélkül átadta a helyét a szabályozás stílusának; annak a kritikája, hogy végső soron ennyire szánalmasan erőtlennek bizonyult... Vagy éppen annak megállapítása, hogy a hatvanas évek lázadói maguk teremtették meg az elvi alapot annak, hogy elítéljék őket: ők keverték bele a világot a szexuális ügyekbe, amikor éppen bárgyúságuknál és naivitásuknál fogva a szexet politikai statementté minősítették.