Gulyás Márton tekintete
Napló #14: demens komolyság, „a Jövő majmolása”
Augusztus 24. A kíváncsiság, még ha illetéktelen is, egészségesebb vagy természetesebb, mint a gyávaság kíváncsinak lenni. Ez az észrevétel viszont még nem oldja meg a kérdést: milyen viszonyulást alakítson az az ember az aktuális eseményekhez? Mekkora jelentőséget szabad tulajdonítani annak, ami történik? Ha valaki hagyja, hogy foglyul ejtsék az aktualitások (és nem csupán az aktualitások tartalma hatalmasodik el rajta, hanem és mindenekelőtt az „irályuk”: hány emberrel találkozunk nap mint nap, akinek a beszédmódját, a habitusát, de még a testtartását is meghatározza az utolsó hír, amit olvastak; akinek az egész lénye tökéletesen hasonul az újságcikkek stílusához és szerkezetéhez), az az önvesztés nyilvánvaló esete. Kétségtelen, hogy ma ez általános veszély, mert a technológiai környezet is erre az önvesztésre állítja be az embert. Másrészt az is egyértelmű, hogy a közöny nem reális opció. A világra való érdektelenség – hacsak nem valamilyen spirituális kontextusban fogjuk fel – a legtöbbször nem egyéb, mint szimpla igénytelenség, az erőfeszítés szánalmas hiánya. Mintha lusták lennénk levinni a szemetet, ami hosszú napok óta a konyhában rohad. Bárhogy közelítjük meg a dolgot, nem lehet megúszni, hogy foglalkozzunk azzal, ami van. Ez persze nem valamiféle „szent kötelesség” vagy „állampolgári minimum”; az ilyen minimumok csak nyálcsorgató hülyéket tudnak kötelezni bármire. Annak, hogy fenntartsuk a kíváncsiságunkat a világgal szemben, olyasféle prózai és gyakorlatias oka van, mint a higiénia. A történésekhez való viszony ideális esetben ennyire problémátlan, egyszerű és sekélyes.
Persze nem érdektelen az a nézet, amit (az egyébként Substack-profilképemen is látható) Léon Bloy, a francia katolikus regény- és pamfletíró, a „hálátlan koldus”, korának bizonyára legszélsőségesebb szerzője vallott, miszerint a jelentéktelennek tűnő események is kapitális jelentőséggel bírnak. Bloy a lapok legmínuszosabb híreiben is igazolást látott arra, hogy közelegnek a végidők: éppen azért, mert szemben állt a világgal, mert teljes szívből kívánta, hogy a világ véget érjen, és tudta, hogy véget fog érni, vette komolyan a híreket. Ha valaki, mint ő, ráeszmélt az algèbre universelle, az univerzális algebra igazságára, az események szövetében kódot ismer fel, amelyet megfejtve feltárhatja a történelem végső értelmét. Bloy abból az elvből indult ki, hogy minden történés egyfajta rejtett kinyilatkoztatás. Érdekes és talán nem is alaptalan felfogás ez. Mégis: érezzük a csapdát, ami ebben az attitűdben rejlik. Még ha valamilyen magasabb szemlélet indokolja is, előbb-utóbb óhatatlanul kiszolgáltat a komolyságnak, a komolysággal szinte egyenértékű megtévesztésnek.
Mutatja ezt maga Bloy példája, aki az első világháború elején, amikor fellángoltak benne a nacionalista indulatok (persze nem az általa végtelenül gyűlölt köztársasági Franciaország, hanem a háborúban „transzcendens küldetését” teljesítő francia nemzet pártján), hitelt adott a legnevetségesebb rémhíreknek is, a háborús pszichózis ősidőktől fogva fel-feléledő toposzainak, amiket az antant- és a központi hatalmak hazugsággépezete kölcsönösen felhasznált egymás démonizálása céljából. Bloy hagyta tehát, hogy elragadja a pillanat, a current thing instrumentalizált komolysága. Kínos a naplójának ezeket a részeit olvasni, mert egyébként egész életműve annak az iszonyú küzdelemnek a lenyomata, hogy kivonja magát a lieux communs, a modern világ közhelyeinek kényszerítő ereje alól. E harcban pedig sosem veszítette el kaotikus-kegyetlen humorát és öniróniáját, ami megmentette attól, hogy – ő, az elszánt mártírságakaró, a tragikus világmegtapasztaló – komoly legyen.
Arról a komolyságról van itt szó, ami nem a dolgok reális értékének a higgadt figyelembe vétele és elfogadása tehát, hanem a politikusok, a hírcsinálók, az újságírók, a „szakértők” által kialakított általános látásmód és hangvétel, az események befogadásában és értelmezésében tanúsított metodikus szárazság és szigor. Mert végletesen komolyak ezek az emberek, ha némelyiknek legendásan nyegle és provokatív is a stílusa, időről időre leleplezik magukat, hogy olyan mereven és elvszerűen állnak a világgal szemben, mint a legbornírtabb közpolgár. A vég nélkül csépelt mondanivaló, a statisztikák és a nyers tények komolysága, a fontos ügyek, a sürgető problémák, a súlyos helyzetek komolysága, ami elfedi azt, ami – de már ez a megfogalmazás is mennyire suta és esetlen: – tényleg számít. Gondterheltség, baljós atmoszféra, drámai hangsúlyok, lesújtó következtetések: ezek vannak hivatva érzékeltetni, kifejezni a valóságot, miközben a valóság nem ilyen, mások a hangsúlyai, mások a következtetései, ez már akkor nyilvánvaló, ha csupán kinézünk az ablakon.
A sötét, reménytelen, hiteltelen komolyság, amelyben az újságírók és a hozzájuk hasonlók (mint a javarészt a zsurnalizmus színvonalára csúszott művészek) igazán elemükben érzik magukat, és ami végtelenül meghatottá teszi őket önmaguk iránt, nehezedik rá manapság a közös életre, a kapcsolatokra. Ez a komolyság veszi el – az elharapózó hírfüggőséggel egyenes arányban – az emberek eszét, ahogyan a rendszeres önfertőzés homályosítja el az elmét a 18-19. századi maszturbációellenes pamfletekben. A komolyság épp ilyen kóros, satnyává tevő önszeretet. A komolyságdemencia ürügye a politika, a gazdasági helyzet, a társadalmi értékek kérdése és így tovább. Gulyás Márton tekintete ennek a leépülésnek a legtökéletesebb kifejezése. Gulyás Márton – felhúzott szemöldöke a mai magyar közélet egyik fő tényezője – megsemmisíti a vendégeit, amiért nem osztoznak az ő patetikusan patológiás állapotában: amiért nem rendelték alá az egész életüket a komolyság megszállott performálásának.
Nehéz ma valakivel úgy beszélgetni, hogy a társalgás ne ragadjon bele a letargia dágványába. Ennek vannak persze közvetlen, aktuális okai. De az okok közben másodlagosak. Ha úgy akarjuk, tetszőlegesen felcserélhetők, a háború a klímaválsággal, a klímaválság a gazdasági nehézségekkel. Mert ok mindig van a komolyságra, közben meg – és ez az igazabb vagy magasabb szinten érvényes állítás – soha nincsen rá ok igazán. Komolynak lenni egyet jelent azzal, hogy a megtévesztettség állapotában vagyunk, és alkalmazkodni a másikhoz, belemenni abba, hogy a megtévesztettség témáit és nyelvi kategóriáit alkalmazva folytassuk a beszélgetést, nagyon fárasztó és unalmas. A „párbeszéd” sokat emlegetett értékét vagy értelmét már ez is erősen kérdésessé teszi. Gulyás Mártonnal beszélgetni olyan, mint azon vitatkozni, hogy kék-e az ég. A komolyan vehető válasz az, hogy nem, nem az, és nem lehet olyan körmönfontan pártjára állni a valóságnak, hogy az kicsit is komolynak hasson. Ahogyan az is teljesen hiábavaló, hogy megpróbáljuk érvelve kilendíteni a társalgópartnerünket a komolyságából. Az emberek többsége a pénznél és összes vagyontárgyainál is jobban ragaszkodik a kimunkáltan szeriőz tónushoz, minthogy ez szolgáltatja az adut, amivel biztosan a másik fölé kerülhet. A drámával szemben nincsen komolyan vehető vagy pusztán meghallgatandó érv. A drámával szemben – nem túlzás ezt mondani – megszűnik a másik ember. A komolyságban ez is rémesen visszataszító: az, hogy folyton kitűnik, mennyire azért van csak, mert hasznos komolynak lenni, mert biztosítja gyakorlói számára az adleri fölényérzést. (És akkor nem is beszéltünk a komolyság más praktikus vonzatairól, arról például, hány embernek biztosítja a megélhetését...)
Nem reális választás az, hogy az ember közömbös legyen a világ történéseire. A világot figyelembe kell venni, az alapvető igényesség minden fellengzősséget és „mélyértelmet” nélkülöző gesztusával. A tájékozottsággal önmagában nincs baj; az a komolyság a veszélyes, amit majdnem mindig magában rejt. Minden nap, minden órában meg kell küzdeni a komolyság kísértetével. Minden hír egy újabb alkalom arra, hogy leszámoljunk vele. A világháború második hónapjára már Léon Bloy is tisztán látta, hogy a világháború nem a La Salette-i Mária jövendöléseit váltja valóra, amire egész életében várt. Hogy az egész esemény nem más, mint une singerie du Futur, a „Jövő majmolása”. Kulcskifejezés ez. Komolyság által majmolt jövő, történelem, valóság.