Október 9. A megoldás – a komolyságra, a tényszerűségre – nyilván az lenne, hogy az ember valóban szélsőséges legyen. Szélsőségesen elhivatott a komolyság és tényszerűség elutasításában. Közben meg „törekedni” a radikalitásra olyan, mintha elhatároznánk, hogy ezentúl magasak leszünk. Szélsőségesnek lenni, ez valamilyen veleszületett adottságot feltételez, ha ez nincs meg, akkor hiába is küszködünk, legfeljebb tartalmatlan hőbörgésre vagy „provokálásra” futja. De a nagyhangúak nem tévesztenek meg senkit. Mutasson ma valaki egy igazán radikális embert. Vagy egy radikális gondolatot, a radikális cselekvést. Jellemző, hogy még a felvetés is furcsán hat, a véleményalkotó ösztön olyan egyértelműen a vitathatatlan, „konszenzusos” igazságok felé gravitál, s ha netán adódnak „keményvonalasabb” nézeteink, keressük a módját, hogy olyan pihepuhán evidensnek tüntessük fel őket, mintha csak azt fejtegetnénk: levegőt venni jót tesz az egészségnek. Igyekszünk tiszteletreméltóvá, racionálissá varázsolni az álláspontunkat. (De ki mondta, hogy egy álláspontnak racionálisnak kell lennie?) A párbeszéd meg a kompromisszumkeresés „önértékét” akkor se merjük nyíltan megkérdőjelezni, ha egyébként arra van elhívásunk, hogy minden ellenvetésre süketen, monologikusan hajtogassuk a magunkét. A huszadik század történelmi tapasztalatai tették ilyen ösztön- és reflexszerűen „centristává” az embert? Vagy a demokrácia mint általános „létezésstílus” rögzítette ezeket a tabukat? Ökölszabályként mindenesetre megállapítható: ha valakinek van egy radikális pillanata, mindent megtesz, nehogy radikálisként lepleződjön le. Ha viszont valaki radikálisnak hirdeti magát, rögtön tudhatjuk, hogy kicsit sem az.
Ma senkinek nem jut eszébe komolyan, hogy szélsőséges legyen, és ez nem minden korszakban volt így. Ha nagyon megerőltetem magam, potenciális ellenpéldaként eszembe jutnak azok a környezetvédelmi aktivisták, akik műalkotásokat meg látványosságokat öntenek le paradicsomszósszal, festékkel. Az ösztönös reakcióm, mint mindenkinek: minimum meg kellene botozni őket. Megérdemelnek minden fájdalmat. Közben meg – épp azt látva, hogy a jobb társaságban nagyjából mindenki elítéli őket, még a „környezetpártiak” is, akik Greta Thunberget még úgy-ahogy értékelték, mondván, az öntögetés már túlzás, kontraproduktív hülyeség – késztetést érzek, hogy átértékeljem ezt a zsigeri reakciómat. Hogy bizonyos elismeréssel adózzak, ha nem is a személyüknek, mert pontosan tudom, miféle figurák ezek, milyen emberi minőséget képvisel egy aktivista. De annak, hogy mernek olyat csinálni, amit száz emberből legalább kilencvenötöt megbotránkoztat. Talán ennek sincs „önértéke”, de van tétje, legalábbis kevésbé hat banálisnak, mint a társadalmi aktivizmus más megszokott formái. – Könnyen meglehet egyébként, hogy most naiv vagyok, és nem veszem észre, a Just Stop Oil-kampány miként fűződik össze a globális médiahálózatokkal meg hatalmi struktúrákkal. Mint Thunberg esete is mutatja, a környezetvédelem pont az a terület, ahol az uralkodó világnézet nem csupán akceptálja, de szorgalmazza is a „radikális” gondolatokat és megoldásokat. Bogárevés, a magántulajdon felszámolása, tudatos gyerektelenség és hasonlók. Közben elég nyilvánvaló, hogy ezek a programpontok legfeljebb a „polgári érzékenységet”, a „még nem elég tudatos” emberek ízlését sértik, és semmiben nem húzzák keresztül a világ logikáját, sőt inkább kiteljesítik azt.
Még időben magamhoz térek, mielőtt szimpatizálni kezdenék a Just Stop Oil-aktivistákkal. A provokatív lózungok és mutatványok valójában csak szélsőségesnek tűnnek. Mert ami szélsőséges (e szó mélyebb, „gyökösebb” értelmében), az túlteng, az fundamentálisan sok. Ezek az emberek meg – egyszerűen szólva – pont a kevésért harcolnak, azért, hogy szűnjön meg az olajkitermelés, hogy a klímaváltozásra tekintettel fékezze meg magát, szorítkozzon összébb az emberiség. Mondhatnánk: a szélsőségességig mértékletesek. Az absztinencia lassanként terrorizmusba hajló képviselete pedig – bár talán ez elsőre nem egyértelmű – egybecseng a gondolkodás és a stílus ösztönös megfegyelmezésével, elsorvasztásával. Mindenfajta mérsékletnek a premisszája: a világ mint erőforrásokban szűkölködő valami tételezése. A klasszikus közgazdaságtani nézet, ahogyan Georges Bataille hangsúlyozza. Ennek a gyakorlati lefordítása például az, hogy nincs vagy hamarosan nem lesz elég nyersanyag ahhoz, hogy a jólét jelenlegi szintje fenntartható legyen. Vagy: a természetnek nincs kellő regenerációs képessége, hogy az emberi jelenlét ne tegyen benne jóvátehetetlen károkat. De elvontabb síkon is érvényesül ez a sejtés, sőt talán ott érvényesül igazán. Az emberek azt tartják: nincs elég igazság ahhoz a földön, hogy mindenkinek igaza legyen, ebből pedig egy „központi igazság” vélelme fakad, s a közös nevező megtalálásának, valamiféle örökös kiegyezésnek (vagy, ha ez lehetetlennek bizonyul, az életre-halálra folyó harcnak) a kényszere. Ha jól belegondolunk, a komolyság és tényszerűség komplexumának egészét visszavezethetjük erre az egyetlen tételre. – A hiány diagnózisa aztán, ahogyan az már csak lenni szokott, észrevétlenül átcsap a hiány elvárásába. A hiány tematikájának kialakítása magának a hiánynak a kialakításába. Bizonyos tekintetben a diagnózis teremti meg, termeli ki azt a helyzetet, amire vonatkozik, s nem fordítva. A radikális aktivisták nem szemben állnak a világgal, hanem – a fenti értelemben – még „világszerűbbé” akarják tenni azt. Még „kevesebbé”, még csonkábbá, még szegényesebbé: még „igazságosabbá” vagy „fenntarthatóbbá”, ha úgy tetszik.
A szűkösség, a megfogyatkozás fetisizálása: ezt művelik az aktivisták, ami persze praktikus síkon nyilvánvaló, de már kevésbé nyilvánvaló ennek az általánosabb jelentése. De ezt – a világ mérséklését, módszeres elsorvasztását – műveli ma velük együtt minden komolyan vehető ember is, legyen bármi a szakmája, a „küldetése”, s ha ez a küldetés nagyon helyénvalónak és tiszteletreméltónak számít, talán akkor kínál a legkevesebb rálátást a ténykedésünk valódi értelmére. Ha arról képzelgek, hogy jó lenne radikálisnak lenni, akkor egy bizonyos térfogatot álmodok magamnak, egy térfogatot, ami bepréselhetetlen a mai vagy a mindenkori keretekbe – akkor áradó folyóként, megcsuszamló hegyoldalként, megállíthatatlan lávaözönként álmodom meg magamat, ami olyan mértékben teszi gazdagabbá a világot, amilyen mértékben elpusztítja. De józanságomat visszanyerve aztán ismét szembesülök azzal, mennyire távol áll tőlem minden radikalitás, mennyire lehetetlenül kevés vagyok – és hogy ez a „kevésség” nem csak születési adottságom, de valamiféle predesztináció is. A kevésségre vagyok ítélve és erre ítélek másokat. Csökevényesebbé válik minden, amihez hozzáérek – amiről pusztán szót ejtek…