Amint Laurámmal nyájaskodtunk eggy nyári napnak alkonyán, ’s galamb nyögéssel csókolkodtunk a’ pelyhes ágynak oldalánn, eggy ösmeretlen kívánságra érzettem gyúlni szívemet, melly mondhatatlan gyorsaságra késztette forró véremet. Nem tudtuk még mi akkorában a’ Bájnak minden titkait, ’s örömmel tellyes országában fő szernek véltük csókjait. Csak álmainkban érezgettünk üdőnkint gerjedelmeket, mellyekhez ébren nem lelhettünk hasonló édességeket. Sokáig néma csüggedéssel viseltem édes szomjamot, ’s átkúcsolgatván lágy nyögéssel csak apolgattam Lyányomot. Sokszor, mint bábot, térgyre vettem, szájába tűzvén nyelvemet; már meg helyére visszatettem, ’s csöcsénn vadásztam mennyemet. Benéztem ollykor kék szemébe, lobogtak benne lángjai. Lenyúltam megmeg hó keblébe, habzottak rajta dombjai. Pihegtünk, nyögtünk, senyvedeztünk, pirúltak forró képeink, ’s még karjaink közt csüggedeztünk, fenn hanggal vertek szíveink. Elhánytuk felső köntösinket, nem bírván lángunk’ terheit. Szellőre tettük mejjeinket, szétvonván ingünk’ réseit. Csiklandó kézzel átczirkáltam dombos keblének völgyeit, még dévaj szájjal szopdogáltam feszes csöcsének gömbjeit. Mind hasztalan volt fáradságom, szomjabbak lettek vágyaim. vadúlni kezdett nyájasságom, dagadtak édes kínjaim; ’s mint a’ melly féreg görnyedéssel hiába védi életét, szívemnek semmi kedvezéssel meg nem hűthettem ösztönét. Illy szenvedés közt, hogy Lyányomban új bájt vadászott langy szemem, ’s az eggyikérűl, vad kinomban, más tájra szállott friss kezem, a’ szoknya résenn köldökéhez találtak csúszni újjaim, ’s amint elértek szent völgyéhez, reszketni kezdtek tagjaim. Ő szűz szemérmű vonzolással vállamra dugta homlokát, még én felbirtam csiklandással völgyének sarnyas ajtaját. Érzettem apró szörcsögéssel zokogni sóhajtásait, ’s orozva nyíló terpedéssel egymástúl válni czombjait. Átlátván töstént, ’e rejtekbűl a’ bájnak forrni kútfejét, ’s testünkre, mint egy szent berekbűl szétfolyni édes ingerét, Laurámnak én is elvezettem gyöpös keblemhez kis kezét, ’s görnyedtt markába szerkeztettem feszűltt vesszőmnek sík fejét. Ő már szelíden húzogatta sarnyának göndör szálait, már hízelkedve morzsolgatta tövének duzmadtt gombjait, ’s ha ollykor pőre börtönyébűl, érzette, hogy kicsillogott, a’ kajcs tekíntet szűz szemébűl csövére lopva salygatott. De így sem tudtuk gyulladásit hevűltt vérünknek oltani; sőt szíveinknek dobbanásit gyorsabban leltük hangzani. Helyemrűl végre felbotlottam, elhagyván Lyányom’ oldalát, ’s elejbe állván, szét bontottam meredt vesszőmnek sátorát. Bámúlni látszott pompájára, csudálni büszke termetét, réműlni vastag párkánnyára, mellynek nem tudta érdemét; még én ingének gyors markommal gyomráig gyűrtem széleit, ’s egyszersmind izmos lábszárommal két részre fúrtam térgyeit. A’ Természetnek műhelyébűl szebb munka ennél nem jöhet. A’ nap, kilépvén rejtekébűl, e’ völgynek párja nem lehet. A’ szálarany közt hogy ragyogtak a’ rózsa résnek partyai! ’s a’ kék erekkel mint villogtak a’ kődökallynak bóttyai! „Ah! mondám, bár beférkezhetne szűk úttyánn vastag árboczom! Talán méllyébűl szörcsöghetne szivünkre eggy kis balsamom. Hiszen ha újjam, kajcs körmével meg nem bántotta pitvarát, Próbállyuk! tán ez lágy fejével inkább nem sérti oldalát.” Vesszőmöt erre átbújtattam a’ völgyecskének ajtajánn, ’s egész fenékig elcsúsztattam harmattal síkoltt udvaránn. Leányom bájos tikkadással eggy vékony ahra fakadott, ’s ellepve édes ájúlással egészen hátra lankadott. Felkaptam görnyedt markaimmal kerék farának dombjait, ’s berkemhez nyomtam karjaimmal sarnyas völgyének tájjait. Egyszersmind gyengén rá konyúlván, csöcsére tettem mellyemet, ’s eggy csókkal szájához szorúlván, képére tűztem képemet. Gyanítván, hogy nagy árboczommal nagyon szét gyötröm méllyeit, kérdeztem kétes szorgalommal, hogy sérti tán bel részeit? Ő kis fejét megrázogatván, átfogta puszta czombomot, ’s önnkint magához vonzogatván, elszéllesztette gondomot. Merész lett vesszőm rabságában, hol kéjben látszott fürdeni, ’s elkezdett bájos hajlékában gazdasszonyával küzdeni. Heves gyakokkal ostromolta húsokkal kerteltt vesszejét, mellyekkel ő meg átpántolta csuklyás nyakáig tar fejét. Nagy volt vesszőmnek reccsenése, mikor pántyátúl elszakadt, nagy volt a’ völgynek szörcsögése, mikor gyakjára szétfakadt. Tajtékzott a’ rés: sarnyainkhoz ragadtak enyves csöppei, mellyekrűl szagló szerszáminkhoz hatottak balsam részei. A’ fel meg vissza csúsztatással érezvén nőni kéjemet, háromszor gyorsabb ostromlással kezdettem víni Hölgyemet, ki visszont minden ötlésemre mély szürcsöléssel megfelelt, ’s friss nyirkot öntvén ösvényemre, új hölköléssel felemelt. Nem véltem már, hogy e’ világonn lehessen ennél főbb öröm. Meg látszott a’ nagy boldogságonn nyugodni szomjú ösztönöm. Érzettem barna gondgyaimnak enyészni terhes ködgyeit, ’s bűbájjal tellyes tagjaimnak örűlni minden perczeit. De áh! hogy Lyányomnak völgyében a’ méhnek rése megfakadt, ’s vesszőmnek egyszersmind tövében a’ magnak zárja felszakadt, ezerszer annyi bájosságot érzettek mozgó testeink, ezerszer édesb boldogságot repdesni kezdő szíveink. Vesszőm zokogva fecskendezte méhébe forró gyöngyeit. A’ méh szörcsögve löcskendezte vesszőmre égő nedveit. Kiszöktek ollykor czombjaimra ezeknek finom csöppei, ’s felültek göndör sarnyaimra, mint győzedelmem’ díszei. Omlott a’ szikra tár szemünkbűl, feszültek bámúltt arczaink. Veríték buzgott gyúltt keblünkbűl, ropogtak rengő csontyaink. Fenn szóval kezdett lélekzésünk szorúltt mellyünkbűl csuklani. Egymásba kívánt ölelésünk egész erővel vonzani. Nincs nyelv, melly szóba foglalhassa e’ küszködésnek bájjait. Nincs képzés, melly kirajzolhassa temérdek boldogságait. Átcsiklandozva minden részünk kies pözsgésre fakadott, ’s egymásba tűzve két Egészünk eggy alkotmányba olvadott. De majd, hogy lassan meghiúltak vesszőmnek harmat-csűrei, ’s fáradtt fejének megritkúltak ostromló öklelései, tikkadtak hűlő szíveinkben egyszersmind a’ vad ingerek, ’s terjedni kezdtek testeinkben a’ csillapító szenderek. Elszunnyadt harczunk. Csak koronkínt szorúltak öszve kebleink, ammint még ollykor, hűltt gyakonkint, egymáshoz értek vesszeink. Mosolygva nyögtünk tagjainknak haldokló hibbanásihoz, sok csókot tűzvén bájjainknak utólsó csiklandásihoz. Elhaltunk végre. Csendességgel feküdtem olvadtt Lyányomonn, magamban titkos édességgel örűlvén boldogságomonn. Elsínlett vesszőm. Átfutottam eszemmel drága Hölgyemet, ’s utólsó perczig óhajtottam így élni véle éltemet. Még vesszőm lassan húnyorodván a’ tágúltt völgyben tikkadott, érzékeny Lyányom dévajkodván, feszűltt nyelvével szoptatott, ’s felgömbölyítvén ajakával egymáshoz bíbor széleit, vesszőmnek, fojtott hahotával majmozta döfdöséseit. Kihűlt azonban kívánságunk, megnyíltak néma nyelveink. Megtért lassankínt nyájasságunk, nevetni kezdtek kedveink. Felkeltünk pelyhes műhelyünkbűl, új volt valónkban életünk öröm szikrázott friss szemünkbűl, dalokra ébredt énekünk. Az új boldogság szíveinkben új bájossággal terjedett. Szállhattunk volna, testeinkben olly friss könnyűség élledett. Még egyszer mellyemhez vonzottam eggy szíves csókra Kincsemet, ’s örökre nőmnek választottam, mint ő férjének engemet. Forrás: Verseghy Ferenc összes költeményei (Régi magyar költők tára)
Comments
No posts