Belépés a boncterembe
Vajda János nyilvános boncolása I.: a normális élet menetére merőleges metszés
A magyar írók, költők közül talán senki másnak nem foglalkoztak annyit az agyával, mint Vajda Jánoséval. S ha agyról beszélünk, akkor nem valamilyen költői képet használunk, nem az értelmi képességekre, a szellemi teljesítményre gondolunk, hanem a nagyon is szó szerinti jelentésben vett, hús-vér szervre. Amelynek boncolása 1897. januárjában – kis túlzással – a nagyközönség szeme láttára zajlott. Hogy így történt, annak oka igazán nem is az elhunyt irodalmár kivételességében keresendő, habár ő, az oly hosszú évtizedeken át értetlenségben részesülő, egy lehetetlen élet keresztjét hordozó költő, az első magyar irodalmi outsider is megtapasztalhatta élete végén a szélesebb olvasóréteg megbecsülését, a hivatalos körök elismerését. Nem, más magyarázza azt, hogy Vajda János, miután a halandó ember bizonytalanságait, bizonyosságait újra és újra, monomániás kényszerességgel kifejezve költőként valóságos élveboncolást végzett magán, egy nyilvános autopszia tárgyává lett. Éppen „jókor” halt meg, hogy ne csupán az ilyenkor megszokott, jellemfestő általánosságokban vegyenek tőle búcsút – nagy hazafi volt, zseniális költő, egyébiránt pesszimista és morózus ember, aki kerülte mások társaságát –, de a sajtó ott lehessen, amikor a bonckés szervezete mélységeibe, titkaiba enged betekintést. Részletezhesse krónikus gyomorhurutját, sorvadt szívét, máját, lépét, vagy a halál közvetlen okaként fellépő tüdővizenyőt, ugyanakkor érrendszerének korát meghazudtoló épségét is. A lelet megkoronázásaként pedig közölhesse ezt az információt:
„Agyveleje hatalmas volt. Körülbelül ¼ kilóval nehezebb, mint az átlagos agysúly. (…) Szembeszökő volt a homloklebenyeknek hatalmas fejlettsége.”
A mai médiagyakorlat finomkodónak hat, ha a századforduló lapjainak szenzációhajhász, nyers naturalizmusával vetjük össze. Kegyeleti szempontok akkoriban nemigen érvényesültek. A megrendült hozzátartozók, barátok érzékenységét nem vették figyelembe, talán nem is feltételezték a hírlapírók. Emberi jóérzésre, ízlésre nem adtak, nem tartottak illetéktelennek semmilyen kíváncsiskodást, skrupulusok nélkül szolgálták ki az egyre csak bővülő újságolvasó tömegek érdeklődését. Hiszen alig néhány évvel Vajda halála után más híres emberek tetemét, így az 1901-ben elhunyt Szilágyi Dezsőét is hasonló figyelem mellett nyitották fel. Az egykori igazságügy-miniszter boncolását elvégző egyetemi tanár, Dr. Pertik Ottó egy sajtónyilatkozatában visszautal a költő ugyancsak általa lefolytatott halottszemléjére is, kiemelve, hogy „Szilágyi Dezső hatalmas homloklebenyei éppen olyanok voltak, mint Vajda Jánoséi”, ez pedig, mint a korabeli tudományos vélekedések nyomán sejteni engedte, a két személy kiemelkedő képességeinek is tényezője lehetett. (A poéta és a politikus egyébként személyesen ismerte egymást: Vajda szerkesztette a hatvanas években a Magyar Sajtó nevű lapot, amelynek gyakornokaként az ifjú Szilágyi megkezdte a pályafutását.)
Jegyezzük meg ezt a nevet: Pertik Ottó. A kórbonctan nemzetközi hírű szaktekintélyeként, híres emberek boncnokaként a századfordulón vissza-visszatérő szereplője volt a lapok gyászhíradásainak. Egyszer arról nyilatkozott, nem csupán tanulmányozta, de el is raktározta a notabilitások agyvelejét, az említettek mellett Kossuth Lajos egykori titkáráét, a kiegyezés után publicistaként és országgyűlési képviselőként befolyást szerző Csernátony Lajosét vagy Mihalkovics Gézáét, aki a pesti anatómiai intézet igazgatója, az emberpreparátumoknak helyet adó szövettani múzeum építtetője volt. Jókai Mór boncolásakor is felmerült, hogy zsenialitástudományi vizsgálatok céljából az író agyát (az akkor éppen külföldön tartózkodó) Pertik anatómiai intézetébe szállítják, de a család nem adott erre engedélyt. A régebb óta betegeskedő professzort 1913-ban, hatvanéves korában egy szívroham vitte el. „Az este még újságot olvasott, majd álom lepte meg, amelyből éjféltájban felriadt. Érezte, hogy rosszabbul van, de nem gondolt a katasztrófára, amely félóra múlva, éjjel fél egy órakor hirtelen, orvul lecsapott rá és kioltotta életét” – számolt be haláláról a korra jellemző részletességgel és bombasztikus hangsúlyokkal a Pesti Napló. Hogy aztán a briliáns agyak ismerőjének maradványai is az anatómiai intézet tárlóiba kerültek-e, nem tudjuk.
Jelen írás folytatásaiban Vajda János agyvelejével foglalkozunk majd hosszabban, mielőtt azonban rátérnénk boncolásának elbeszélésére, és kísérletet tennénk, hogy „megfejtsük” a korabeli sajtó mindent láttatni kívánó, kíméletlen naturalizmusának mélyebb értelmét, egyben alkalmazkodnánk ennek módszeréhez és stílusához – adózzunk a megrökönyödés szellemének, akadjunk fenn a részleteken. Szilágyi Dezső elhalálozásával kapcsolatban nem csupán azt tudhatták meg az olvasók, hogy az exminiszter Bright-kóros vesegyulladásban, az ütő- és koszorúerek elfajulásában szenvedett, de azt is, hogy a boncolás során „gyomrában csirkemaradványokat és zöld borsót találtak”. Emellett több lap közölte Sugár K. Márton orvos beszámolóját, mely szerint Szilágyi agyának mikroszkópos vizsgálata meghiúsult, ugyanis „holtteste (…) órahosszat feküdt az égető nyári nap sugarainak kitéve, ugy hogy az agy a boncolás alkalmával már rothadni kezdett”, „az agyvelő belseje már rothadt állapotban volt”. Vanitas-festmény nem fejezi ki hatásosabban minden földi „önmegvalósító” igyekezet hiábavalóságát, mint egy ilyen újságcikkek. Az a drámai, megrendítő tény, amit a nyugati élet- és emberszemlélet szerint valakinek a létezése jelent (valakié, bárkié, s nem pláne egy Szilágyi Dezsőé, de persze a közhivatalt ellátó „nagyember” esetében, akit Mikszáth Kálmán parlamenti tárcagyűjteményében fizikumát és jellemét tekintve is titáni alakként festett le, még inkább szembetűnő a kontraszt), kisszerű és groteszk adatok sorává enyészik a hidegsebészet során.
Ezt a groteszkséget nem lehet elintézni azzal, hogy körülírunk egy kifinomulatlan, „kegyeletsértő” újságírói attitűdöt. A dolog megérdemli, hogy mélyebben gondoljuk tovább, és talán azt is megengedhetjük magunknak, hogy kissé elméletiek legyünk.
Mi más lenne maga az újságírás, de persze a komoly, magas intellektuális nívón végzett szakértés is akár, művészi vagy tudományos közelítés, filozófiai reflexió, gondolati munka – kérdezhetnénk –, ha nem efféle hidegsebészet, a történés színhelyén maradt, minden elevenséget nélkülöző, kihűlt ténykorpusz boncolgatása, egy objektív igazság tételezése és aprólékos vizsgálata azon a helyen, ahol csak az abszolút szubjektivitás tudna valamit megértetni velünk: nem a boncolás eljárása, metaforikusan szólva, hanem a meghalásé. Az autopszia után a preparáció következik, ami ennek az igazságtetemnek a fixálását, hitelesítését szolgálja, a logikai helyesség, a valószerűség sajátos jellegét biztosítja neki, ezen állapotában, vagyis egy külső, idegen, objektív szemlélet elvárásainak megfelelően konzerválja. Nyilván már magának a nyelvnek ilyen preparatív hatása van, ahogy azoknak a szabályszerűségeknek, sémáknak is, amelyek velünk születetten vagy később belénk plántáltan adnak formát érzékelésünknek és gondolkodásunknak.
Arra vagyunk ítélve, hogy bekapcsolódjunk a világ megismerésének műveleteibe: ez a megismerés azon a kozmikus boncasztalon zajlik, amelyre talán Lautréamont-nak az esernyő és a varrógép találkozásáról szóló, híres mondata is utal, az emberi tudat boncasztalán. Az ugyanakkor, amire a megismerés voltaképpen vonatkozna, az, ami a világban történik, s amit a „mi, mikor, hogyan” típusú kérdések mentén vizsgálódva csupán közvetetten érinthetünk, megőrizhetetlen. A történés lényege éppen a rögzítés minden igyekezetének ellenálló elmúlásban, a veszendőségben (a „visszacsinálhatatlanban” vagy, Pilinszky szavával élve, a „jóvátehetetlenben”) van, a történés tényleges megértése pedig önmagunk – nyelvünk, tudásunk, észjárásunk – jóvátehetetlen elveszejtésében. Az az okosság, amit egy történés szimpla „vizsgálata” nyújthat, meddő; csak az az okosság számít, ami önmagát teljes tudatlanságba váltja át, mert csupán ekkor, elvesztésében lesz valóban a miénk.
Magyarán: benne állunk az időben, és az időben oldódunk fel minden egyes pillanattal; és ezt a valóságot igazán csak akkor „érthetjük meg” igazán, ha nyelvünk és gondolkodásunk tárgyiasító reflexeit, amennyire csak lehet, kikapcsolva, akaratlagosan idomulunk képlékenységéhez és múlékonyságához; ha – mint arra az idő folyásának elmélyült szemlélete, pusztán egyetlen másodperc elteltének tudatosítása tanít – elszántan szubjektívak vagyunk, és nem arra törekszünk, hogy a változhatatlan, objektív okosság jegyében rögzítsük a változhatatlan, objektív tényeket.
Mindez talán érthetőbb, ha konkrét életlehetőségeken keresztül világítjuk meg. Hasonlóan gondolkodva, mint Cioran, aki A bomlás kézikönyve egyik ismert passzusában az akadémiai bölcseletet a zenével és a lírával állítja szembe –
„Akkor fordítottam hátat a filozófiának, amikor rájöttem, hogy lehetetlen Kant műveiben bármilyen emberi gyengeséget, vagy a szomorúság bármely nyomát felfedeznem; de nemcsak Kant, hanem a többi filozófus műveiben sem. (…) Az ember nem játszhatja ki a létet magyarázatokkal, csakis elszenvedheti, miközben szereti vagy gyűlöli, imádja vagy rettegi, a boldogság és az iszonyat ama váltakozása szerint, mely maga a lét ritmusa, hullámzása, disszonanciája, hol keserű, hol örömteli lendülete” (Réz Pál ford.) –,
a művészek, gondolkodók és egyéb „szellemi munkások” tevékenységének és teljesítményének két típusát különböztethetjük meg.
Vannak preparátorok egyfelől – szorgosak, gondosak, professzionálisak, ihletettek, mesteriek akár –, akik a fenti jellemzés szerint kikészítik a tényeket, szemléletessé, magyarázó és bizonyító erejűvé teszik őket, de csak úgy, mint ha valamilyen tőlük idegen, érzéketlen matériát, „tetemanyagot” készítenének ki, és éppen fölényes szakmai komolyságuk arányában változtatják jelentéktelenné vagy legalábbis triviálisan megszokottá a kezük ügyében lévő valóságrészeket. És ez a legfontosabb, amit velük kapcsolatban megfogalmazhatunk: ott, ahol ők tevékenykednek, merőben normálissá válik a gondolkodás, az alkotás1 (noha ennek a normalitásnak mindig van valamilyen rejtett, élesebben csak ritkán kiütköző, groteszk aurája: csirkemaradványok és zöldborsó, rothadt agyvelő).
De fontos látni még azt is, hogy a preparátorok milyen könnyű szívvel mosakodnak ki a munkájukból: mert közülük sokan időről időre valamiféle „nagy felismerés” birtokába jutnak, az viszont elképzelhetetlen, hogy egy ilyen felismerés rajtuk, bennük a leghalványabb nyomot is hagyja. Az igazságot szavak és mondatszerkezetek formájában birtokolják, de nem hagyják, hogy az igazság birtokolja, megjelölje, belepje, bepiszkítsa, deformálja, megtépázza, megalázza, elveszejtse őket – az igazság, amit ők birtokolnak, úgy hat rájuk, hogy őket magukat is puszta szavakká és mondatszerkezetekké változtatja át, a folyékony beszéd preparátumaivá. „Diskurzust” folytatni, részt venni a társasági életben, bemutatni és előadni magunkat, beszélgetni, szerepelni, mutatkozni – mi mosná ki hatékonyabban az embert, mi tenné sterilebbé, értsd: normálisabbá, komfortosabbá és biztonságosabbá a világot, ha nem a véget nem érő közbeszéd, duruzsoló chit-chat? (Látható és hallható emberek: fertőtlenített emberek. Az önkifejezés, önmutogatás, önmegörökítés dezinficiáló hatása.)
Értelemszerű, hogy a preparátorok nem folytatólagosan dolgoznak, munkájuk következtetéseinek irányában haladva tovább, majd újabb és újabb horizontokat nyitó következtetéseket levonva (ami egyet jelentene azzal, hogy valaki nem bízza rá magát a tapasztalataira, munkájának feltételeit és körülményeit folyamatosan újraírja, biztosítékait felszámolja, a „szaktudását” mind nagyobb mértékben semmissé teszi), hanem lényegében újra és újra megismétlik, mint az már csak az a normalitás alapvető jegye, ugyanazt az elegáns operációt. Megint feldolgoznak egy témát, megírnak egy újabb cikket, megírnak egy újabb könyvet. Jelentkeznek valami újjal, ami persze nagyon is a régi. Csak a tetemanyag változik. A nap végén (at the end of the day, az idegesítő anglicizmust szó szerint és tágabb jelentésben is véve) a magánélet, a „reális” élet védett zónájába térnek vissza. Van személyiségük, mondhatnánk róluk, olyasféle hangsúllyal, mint ha azt mondanánk valakiről: van lakása. De mondhatnánk azt is, hogy személyiségük olyan, mint a felfüggesztett, kimozdíthatatlan idő.
Vannak másfelől azok, akik preparátorok nemkülönben – hiszen tudatunk boncasztalához láncoltan mindannyian kényszerűen azok vagyunk –, vállalják viszont, illetve megkísérlik vállalni az abszolút szubjektivitást, vagyis azt, hogy magukra vonatkoztatják azt, aminek a halott ténymatéria csak utalása, azt, ami a történésben olyan igézően és nyugtalanítóan élő, ami a veszendőség (elmúlás, változás) éles egyértelműsége, a „visszacsinálhatatlan” koncentrált tudata. Magukra vonatkoztatják, tehát saját haláluk – vagy, ha így megnyugtatóbban hangzik: saját életük – gesztusaiból formálnak beszédet. Miről van szó? Valami olyasmiről, hogy fátumunk az, hogy kifejezzünk valamit, de ténylegesen csupán abban a pillanatban fejezünk ki valamit, amikor a kifejezésképtelenség tudata belénk rekeszti a szót, megakasztja a lélegzetünket, de még a szívverésünket is megállítja – ez lenne a kifejezés optimuma, eszményi módja.2 Azok, akik a második csoportba tartoznak, a bonckést azért veszik a kezükbe, hogy miután a tények feldolgozásának objektív műveleteiben gyakorolták a vele való munkát, saját maguk ellen fordítsák. Vállalják azt, hogy a történés leírásának, értelmezésének, megörökítésének stb. eszközét egy történés előidézésének eszközévé tegyék – ez pedig csak azon a színhelyen mehet végbe, amit az „én” jelent, csak ott van a történésnek, a változásnak tényleges valósága.
Ezen emberek tevékenységének szimbolikus képe: egy, a normális élet menetére merőleges metszés. Egy élet megszüntetése, egy másik élet választása, amint az csak a bonckés alatt mehet végbe, vagyis csak a szellemi munka, mondjuk egy irodalmi alkotás megteremtésének „objektív” eszközeivel és céljaival, de úgy, hogy az alkotás esztétikai konzekvenciái egzisztenciális konzekvenciákká lényegülnek át – ennek a műveletnek a radikalitása határozza meg mindazt, amit csinálnak. A műből való kimosakodottság elutasítása, képtelenség arra, hogy vissza- és visszatérjenek a „reális” élet tüneményesen egyértelmű feltételei és körülményei közé: ezen emberek életstílusára nem meglepő módon jellemző bizonyos rejtőzködő vonás, az, hogy az eltűnés vagy elhallgatás felé gravitálnak, megnyilvánulásaik átvezetésként szolgálnak ezen célok felé. A szigorú folytatólagosság: nem adják meg magukat az ismétlés kísértésének, a preparatív naivitásnak és rutinnak.
Egy ilyen szubjektív vállalkozás – ha az írásművészetet tekintjük, a forma megválasztásában, a tartalom kidolgozásában, a stílus kiérlelésében – mintha bizonyos szertelenséget vagy „irodalmiatlanságot” vonna maga után, ahogyan (elnézést a hasonlatért) meghalni is csak dilettánsként lehet. Azok az írók, költők, akik végső soron nem „csak-irodalmat”, hanem az alkotói folyamat révén egyfajta személyes életprogramot írnak, hajlamosak aránytalanok lenni, esztétikai konformitások és olvasói elvárások szabályszerűségeinek rovására alkotni meg művüket. Túl unalmasak, túl hosszúak, túl homályosak, túl nyersek, túl bonyolultak vagy éppen túl egyszerűek, s azért nem érthetők. A műnek ez az olvasót próbáló „túlsága” mintha az „életfeladat” arányát érzékeltetné, azt, ami elkötelez minket arra, hogy komolyan vegyük magunkat és az életünket, noha ezen a helyen épp olyan joggal mondhatnánk komolytalanságot is akár. Ki lenne komolyabb, mint egy kimosakodott, szilárd személyiséggel bíró, közmegbecsülésnek örvendő, tündöklő boncmester?
Ebben az felfogásban egy szöveg publikálása elsődlegesen normálissá teszi, vagyis domesztikálja a szöveget – és csak másodlagos, közvetett funkciója az, hogy a nyilvánosság elé tárja, olvashatóvá teszi
Általában a szellemi munkát mintha valami sajátos, elfojtott túlélői bűntudat jellemezné: lényegében azt fogalmazzuk meg újra és újra, vagy arról adunk igazolást, hogy mindig másokkal történik valami, mindig másokra szakad rá, másokat veszejt el a történés – másokat, vagyis akár „saját magunkat”, a saját gondolatilag megragadott, elidegenített, kipreparált másunkat –, velünk pedig, akik gondolkodunk, reflektálunk, mondatokat alkotunk, nem történhet semmi.