Július 25. Akkor „van” valami, amikor valaki meghal, és amikor remegve várjuk, hogy valami végre legyen (mert – fokozottan bugyuta-naiv eset – valamilyen konkrét politikai vagy társadalmi változást várunk, vagy csak változást, mindegy, milyet, de a megállapodott, megáporodott jelenből kiszakítót) csalódottak leszünk, igen, valósággal elfancsalodunk, ha az utolsó pillanatban kifullad a kritikus helyzet, ha a köznapi valószínűségek szintjéig lohadnak vissza a veszélyek: ha nem hal meg senki. Hírek tömkelege – túszejtések, intenzív osztályon kezelések stb. – marad lógva beváltatlanul a levegőben, és az ország egy emberként lélegzik fel, de épp fordított esetben, mint álságosan selypegi a sajtó: akkor, amikor úgy tűnik, hogy már minden rendben lesz, de néhány szerencsétlen mégis otthagyja a fogát. Mindez többé-kevésbé kimondhatatlan, de nincsen semmiféle kéjelgő provokáció abban, ha mégis kimondjuk. Mentőkörülményként hangsúlyozható, hogy amikor történésre szomjazunk, ismeretleneknek kívánjuk a halálát, akik számunkra nem sokkal konkrétabbak, mint bármilyen könyvekben vagy filmekben megismert karakter. Még a híres emberek is ilyen formán absztrakt, félfikciós lények: a halálos ágyán fekvő II. Erzsébet nem sokkal valóságosabb, mint Micimackó. Ha viszont az utcán belebotlunk egy hús-vér emberbe, akit a rosszullét ledöntött a lábáról, nem szurkolunk annak, hogy meghaljon, hanem segítünk neki. (Igen, gondoljuk hozzá, mert egy ilyen helyzet kötelességeket ró ránk. A tájékozódás viszont felelőtlenség és holtkomolyság elegye. Úgy szurkolunk a drámai fordulatnak, mint valami vontatott filmet nézve, de közben a szereplők, ezek a teljesen önkényes alakok izgalmasan „felül vannak pecsételve” a valóság által. Bizonyos értéknövelő címkét viselnek: tényleg meghalnak. A dolgok „realitásának” általános jelentése ez: vérét venni valamilyen absztrakciónak.)
Az anyagi károk (legyenek bár csillagászatiak), a puszta sérülések (legyenek bár nyolc napon túl gyógyulók) nem képesek megtölteni az évkönyveket, a történelem üres oldalait. Az élet nem válik tartalommá, az élet végeláthatatlan status quo, nyomasztó monotónia, bénító pangás; annak a „fennállása” (a szó intézménytörténeti, végletesen elnehezült értelmében), ami nincsen, szemben a történés „van valami”-jével. Az életben, az élet folytán soha nem történik semmi, marad mindig tökéletesen ugyanolyan (épp úgy, ahogyan fürdőszobánk tükrében sem történik semmi, nem veszünk észre magunkon semmilyen változást, vagy csak ritkán: a folyamatban-látás, a „megélés” eltakarja az öregedés vagy hízás jeleit). Az élet nem múlik.
Az emberi természet már csak olyan, hogy ösztönösen a történés, vagyis a halál pártján áll. Drukkol a történésnek, értelemszerűen tehát annak, hogy egy adott helyzetben – minden helyzetben – haljon meg minél több ember. Pusztuljon, ami van, azáltal, ami „van”. A történés önértéke, a halál melletti ösztönös döntés sokszoros áttételben olyan banális jelenségekből is megérthető, mint hogy versenyhelyzetek megfigyelőjeként az esélytelenebb győzelmét reméljük, mert az felborítja a rendet. Abból, hogy választások alkalmával – legyen bárki, bárhol hatalmon, húzzanak bármelyik oldalra hivatalos és komoly meggyőződéseink – egy részünk az ellenzéknek szurkol. Kicsi részünk talán, de az biztosan. Szánalom, a gyengébb pártfogása vezérel bennünket, de nem mint „szolgaerkölcs”, hanem mint kiélezett dramaturgiai érzék és történéshajhászás. Az „ontológiai kormánypártiság”, amit más-más címen és formában ideológiák, erkölcsi és hitrendszerek próbálnak elfogadtatni velünk (annak választása tehát, ami volt, van és lesz), természetellenesen és fojtogatóan hat. Belerúgunk minden utunkba kerülő kavicsba és üres sörösdobozba, csak hogy ne maradjon semmi úgy, ahogyan találtuk. Jöjjön valami új, és legyen minden teljesen más. A világ a folytonosság leghalványabb jele nélkül forduljon át az elképzelhetetlenbe. Nincs olyan véres államcsíny vagy forradalom, csúcsra járatott bolsevizmus (lehetne beszélni minden történés fundamentálisan „bolsevik” jellegéről, önmagáért való fordulat-maximalizáltságáról), ami kielégítené a változásra vonatkozó igényünket.1
Július 26. A halál az, ami kivétel nélkül és örökre aktuális. Közhely? Minden világi szenzáció a halál relevanciáját csomagolja magába. Túlzás? Valamilyen halál relevanciáját legalábbis, ezt talán ki lehet mondani. – A dolgokban a halál az, amihez „közünk van”, hogy ezzel a jellegzetesen Szép Ernő-i megfogalmazással éljek. A halál a történések anyaga. De úgy is fogalmazhatnék, hogy a halál a történések színhelye, minden érdemleges történésé. Az összes újsághír elsődlegesen a halál színhelyén játszódik, s csak utána Kazincbarcikán vagy Nebraskában stb. A halál az az „ott”, ahol szeretnénk lenni, mint közvetlenül érintettek, de persze érintetlenül, megfigyelőként csak, egyfajta érintetlen érintettségben tehát, a maximális tényszerűség módján, benne a dolgok kellős közepében, a történések epicentrumában, a fokozhatatlan sűrűségben. „Ott”, ahol bekövetkeznek a nagy fordulatok, a színhelyén mindannak, ami esemény. Ahonnan kirekesztve életünk csupán egy szánalmas, élethosszig tartó fomóval feleltethető meg. – A trigger warning attól akar visszatartani minket, ami a legösztönösebb: hogy a halált objektív ténnyé próbáljuk változtatni. Hogy megkíséreljük elhinni (és persze nem megy, nem megy, a halálnak s így semmilyen történésnek nincsen, nem lehet hiteles szemtanúja, nem lehet objektivitása): egyszer mi is elmúlunk majd.
Július 27. A történést kvantifikálni lehet: halálos áldozatokban mérik. Bár kétségtelen (és szoktak ennek okán elég bárgyú, panaszos publicisztikákat írni), hogy áldozat és áldozat között van értékkülönbség: háromezer pakisztáni mondjuk, aki agyontapossa egymást egy fesztiválon, nem tesz ki egy történést, nem akasztja meg úgy a világ menetét, mint akár egy fiatal fehér lány tragikus halálesete. Helyesebb talán úgy fogalmazni, hogy a „harmadik világban” élő emberek nem tudják halálos áldozatként „aktualizálni” magukat. Nincs meg bennük – a vérükben, vélnénk – a halandóság vele született, elemi relevanciája. A fehérek változatlanul őrzik annak a privilégiumát, hogy történjék velük valami, lényegében tehát annak, hogy meghaljanak, amire a nem-fehérek, úgy látszik, nem képesek, ha egyáltalán vannak ilyen ambícióik. A tömegszerencsétlenség, ez az abszolút történés nem egyenlő a masszifikált halállal, amelynek Ázsiából, Afrikából vesszük időről időre hírét, s amit történésnek nem lehet nevezni, bármennyire is szörnyű. A történésképes áldozatnak két feltételnek kell megfelelnie: jelenítse meg a halálesemény riasztó, egyetemes-tömeges jellegét (tablóképek a világlapok címlapján terrorcselekmények után), de legyen közben elkülöníthető, rendelkezzen egyéni vonásokkal, saját arccal (keretes cikként hozható, megrendítő élettörténetek). Ezek a feltételek az azonosulás és így az eseménybe való bevonódás, a „hitelesítés” feltételei. A fehér bőr – szólna a rögtön adódó, de némiképp rasszistának tűnő magyarázat – kiütközteti azokat a finom különbségeket, amik az áldozatokat „teszik”, a színes bőr viszont elmossa őket. A történés nem tud differenciáltan kibontakozni a bőr „mennyiségi” valóságából.
Mindezt (és ebben a tekintetben a legvérmesebb antirasszistáknak igazuk van) nyilván a „fehér tekintet” mondatja velünk, mert a fekete vagy barna tekintet számára bizonyára éppen a fehér bőr teszi nehezen hozzáférhetővé a különbségeket. Ők ugyanúgy nem tudják megkülönböztetni a fehéreket, mint mi őket, legalábbis ezt állítják. Csak lehet, hogy ezek a színes tekintetek nem feltétlenül olyan történésteremtő „mintázatokat” olvasnak bele az „emberanyagba”, mint a fehér (gondoljunk az egyén jelentésének, jelentőségének nyugaton és keleten eltérő felfogásaira, amelyeket illetően persze kár lenne sztereotípiáknál leragadni). Van-e a tekintetnek – a történésnek, a halálnak tehát – faja? Az elmúlt évek egyik legjelentősebb történése George Floyd halála volt. Mondhatnánk, hogy Floyd funkcionális fehérként halt meg, de valamivel nagyobb joggal következtethetünk arra is, hogy a tekintetnek és az összes végzetes velejárónak inkább kultúrája vagy kultúrköre van, mint rassz-meghatározottsága. A halandóság nem genetikai, hanem társadalmi adottság. Ami nem jelenti azt, hogy megteremthető lenne az, amit a publicisták követelnek: valami egységes, általános fókuszú tekintet, amely képes halandóvá tenni az emberiség nagy hányadát kitevő tömegeket. A kíváncsiság nyugaton termeli ki a halált. A halál (avagy történés) nyugaton őshonos.
És közben – csak az igazán fafejűek nem tudják ezt a két állítást összeszerkeszteni – ugyanilyen joggal mondható, hogy az emberi természet annak pártján áll, hogy ne történjen semmi, hogy már-már a hullamerevségig konzervatív: ha mondjuk egy kellemes-boldog helyzetben túl éles annak a tudata, hogy ez mindjárt, mindjárt elmúlik, már előre nosztalgikusak vagyunk, nosztalgikusak a legközvetlenebb jelenre, vagyis mindent megtennénk, hogy biztosítsunk ennek az állapotnak a végtelen pangását, a „most”-nak az elmulaszthatatlan paralízisét, ami persze valahol ugyancsak halálhoz vezet, de másféle halálhoz, olyan halálhoz, ami nem történés.