Szeptember 30. A „független-objektív” újságírókon élcelődni érvényes volt úgy egy napig. Mert tényleg nevetséges, milyen sértetten tudják kikérni maguknak ezek, ha megkérdőjelezik a „tárgyilagos” és „elfogulatlan” attitűdjüket, miközben egyértelmű, hogy ideologikus szempontok mentén mutatják be a valóságot. Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy az „értéksemlegesnek” hirdetett dolgok valójában mennyire értéktelítettek. De akik ezeken az újságírókon gúnyolódnak (és milyen irritáló hallgatni, ahogyan ezt a két jelzőt: „független-objektív”, hajtogatják, ennyi év után is, mintha csak most pattant volna ki az agyukból ez a nagyon csúfondáros szóösszetétel), azok semmivel sem törekednek kevésbé a tényszerűségre. A kormánypárti, magukat nem-objektívnak valló újságírók igyekvő utánzói csupán az ellenzéki kolegáknak. „Érvelnek”, „bizonyítékokkal” rukkolnak elő, „leleplezik” a mindenféle aljas ügyletekben mesterkedő baloldalt. Próbálnak meggyőzni, rögzíteni a tényeket, az ő tényeiket. Hogy ezek az érvek, bizonyítékok és tények milyen színvonalúak, mennyire „felelnek meg” a realitásnak, az most nem érdekes. Aki ferdítgeti a valóságot, az attól még a valósággal dolgozik, a valóságot akarja tálalni a népnek. A legvaskosabb propaganda is az „objektív igazságnak” nevezett valami premisszáját erősíti meg. Az a lényeg, hogy mindkét oldal ennek az igazságnak – vagy az igazság látszatának – a kizárólagos birtokában akar lenni, mert ma csak ennek vannak praktikus haszna, befolyást és hatalmat ez biztosít. Ez a végső ürügy. Ezért igyekeznek túltenni egymáson, ezért folyik folyamatosan – közbeszéd címén – a tények licitje.
Aki ünnepélyesen lemond az objektivitásról, ami egyébként korrekt és tisztelhető lépés lenne, az legyen következetes. Két út áll előtte. Tévedhetetlen, dörgő hangon nyilatkoztasson ki, ex cathedra mondja meg, mi az igazság, és ne akarja bizonyítékokkal megalapozni azt. A közönséget a vakhit, ne pedig az értelem útján késztesse helyeslésre. De ez olyan középkorinak tűnő dolog, meg hát, mint mondtam, nem is túl hatékony: a közember a tényszerűség fanatikusa, imádja, ha meggyőzik, kétségbevonhatatlan tényekkel igazolják, mint kihegyezett karókat adják kezébe az érveket, amelyekkel elintézhet másokat. Vagy: a vállaltan „szubjektív” újságíró őszintén ismerje el, hogy minden igazság „szolgálati” célra van elővezetve, mint Lev Sesztov írja. Cinikusabb figurák olykor pedzegetik ezt, talán elő is állnának a farbával, de a politikai érdek végül mindig visszafogja őket, és marad az illedelmeskedés a „tények világa” előtt. Mert ez a bienséance utolsó megmaradt formája: tényszerűnek lenni. (És micsoda kispolgári, korcs prüdéria ez… Az igazán arisztokratikus pozíció: olyan meggyőződéseim vannak, amiket nem lehet megérvelni.)
Ami nincsen gondosan körülbizonyítva, az sokkol. Hogy ennek a megállapítása milyen vonatkozással van erre a naplóra vagy a személyemre nézve, azt nem tudom. Nem vagyok rendbontó típus. Túl gyáva és túl konformista vagyok ahhoz, hogy ne ügyeljek – ha csak elnagyoltan is, úgy általában – a tényszerűségemre. Nehéz nem megmagyarázni a dolgokat, nehéz nem keresni a példákat, amelyek a mondanivalónk helyességét bizonyítják. Bűntudatot és szégyent kelt, ha tények nélkül jelenünk meg egy társaságban. Inkább pillantsanak meg minket anyaszült meztelenül, mint hogy észrevegyék, valamilyen vélekedésünk nincsen kellően megalapozva. Hogy tetten érjenek, hogy nincs elegendő okunk így vagy úgy gondolni valamit. Nem lennék őszinte, ha azt állítanám, hogy remélem: amit e bejegyzésekben megfogalmazok, azt az olvasók teljesen légből kapottnak veszik, jelentéktelen benyomásoknak, amelyek nincsenek végiggondolva. Hogy nem csak remélem, de el is várom ezt, követelem, hogy ne feltételezzenek nálam semmilyen hitelességigényt. Hazudnék, mert a kezem már rááll arra a logikára, ami megteremti, ha nem is magát a tényszerűséget, de annak az „atmoszféráját”, és hiúsági kérdés számomra, hogy legalább valamelyest „igazam” legyen a nekem fontos ügyekben. De jó lenne légből kapott dolgokat írni, ez biztos. Végre következetesen következetlennek lenni. Az alaptalan apoteózisa, ugyebár.