Április 20. A performatív modorosság a valóságot azáltal leplezi, hogy fokozza. A „szeretlek”-giccs az amerikai filmekben: annak kapitális jelentősége, ha valaki kimondja ezt. Egész sorozatepizódok forognak akörül, ha az egyik fél túl korán mondta ki, a másik még nem készült fel rá, mert ő még csak „kedveli”, nem szereti a partnerét. Mintha tényleg egész életre szóló elköteleződést fejezne ki egy ilyen kijelentés, mintha lenne más bizonyosság a mai világban, mint a statisztikai: éppen úgy végzi ez a párkapcsolat, mint a többi, a hasznot már nem hajtó érzelmek szemétdombján. Azt a hideg pragmatizmust, amit a kapcsolat elején a puszta kedvelés és a valódi szeretet aggályos megkülönböztetése jelez, s amit az amerikai tömegkultúra igyekszik természetessé tenni (az – akár már – hosszabb ideje tartó datingnek, a szexnek önmagában még nincs mélyebb érzelmi vonzata, következménye), abban a bűvös pillanatban, hogy „komolyra fordul” a dolog, a romantikus affektálás váltja fel. Ami persze nem helyezi kevésbé haszonelvű alapokra a kapcsolatot (hiszen most már egyenes úton haladunk a házassági szerződés felé), de a szerelmes bizonyságtétel giccse kárpótol az addigi viselkedésért (amit legbelül azért talán szégyellnivalónak érez mindenki).
Európában illik a járást szerelembe eséssel kezdeni, vagy legalább azt mondani, hogy szerelmesek vagyunk egymásba, még ha nem is lángolnak olyan erősen az érzelmek. A „szeretlek” szónak (mint talán minden szónak) itt viszonylagosabb, lazább a tartalma, a tétje. Nem átallok azt mondani valakinek, hogy szeretem őt, ha ez jólesik neki. Nem múlik ezen semmi. Hiszen nem kérdés, hogy bizonyos értelemben tényleg szeretem. Ki tudná megmondani, hogy ő kit szeret igazán? Lehet-e egyáltalán valakit „igazán” szeretni? Ilyen relativisztikusan fogják fel a szerelmet mifelénk, a „je t’aime moi non plus” módján. Tulajdonképpen megérvelhető, hogy a szerelem amerikai szokásrendje az erkölcsösebb. Hogy a kezdeti hűvösséget a komoly megfontolás igénye indokolja (bár ezt a beállítást kétségtelenül rontja a lélektelen szex). Mégis, jobb az ilyen ügyekben a szemantikai és morális lezserség, mint tipikusan amerikai – neurotikus és perverz – módon szempillantás alatt váltani a situationship számító gyakorlatából az álomgyári „negélyezésbe”. Nem lehet elégszer elismételni: a démon folytonosan összeérkezteti a végleteket. – Az európai, esendő stílus: belemenekülés az árnyalatokba. Az amerikai, démoni stílus: szimultán szélsőségesség.
Április 21. A performatív csel lényege: válogatás nélkül mindennek jelentőséget teremt, miközben a valóságban semminek nincs jelentősége. Vagy, pontosabban: inkább nincs, mint van. Amennyi jelentősége van, az annyira elenyésző, mintha nem is lenne. Hogy egy konkrét példával éljek: szeretek valakit, ez kétségtelen. De az a valami, amit érzek, annyira nélkülözi azt az… intenzitást, azt a „feszítettséget”, amit méltán jelentősnek lehetne nevezni, hogy inkább önnön nem-létét sugallja. Ami van, önkéntelenül is annak képzetét kelti, hogy nincsen. És – furcsa módon – talán így, hogy van, még erőteljesebben kelti ezt a képzetet, mint ha nem lenne: valakiről hihetjük azt, hogy szerelmes, amikor valójában nem is az. De aki a fenti értelemben szerelmes, arról soha az életben nem feltételeznénk azt, hogy „igazak” az érzelmei. – Eközben tiszta sor, hogy a szerelemnek egy bizonyos idő (akár néhány hét, hónap után) ez – és nem a töretlen, jelentőségteljes intenzitás – a normális állapota. Kifordítva és alaposan kisarkítva a dolgot: az a szeretet, ami huzamosabb időn át hihető, nem természetes. Az emberek azonban nem viselik el ezt a szükségszerű jelentőség- és (látszólagos) realitásvesztést. Nem ott van a probléma, ha ne lennének képesek a szeretetre. A probléma ott van, hogy a jelentőséget összekeverik a „ténylegességgel”. A valóságot folyamatosan fokozni (tehát: láttatni) kell, hogy valóban: legyen. Hogy ne vegyük észre, ami reálisan szemlélve egyértelmű lenne: a jelentéktelenségét.
Eszmény: a látvány iszonyú horderejével szemben következetesen profánnak lenni.
Április 22. Azt a szót, hogy „szeretlek”, két okból nem ejthetem ki úgy, mint az amerikaiak: mivel nem tudom komolyan venni ezt a szót, illetve sokkal komolyabban veszem, mint ők. Nem tudom komolyan venni, mert irtózom a jelentőségteljes hangsúlytól, ami beleeszi magát bizonyos szavakba. Legyen az a „szeretlek” vagy később az „igen” (I do). (Mondani se kell: az esküvő a performatív modorosság kitüntetett közege, az első számú „jelentőségorgia”, annál is inkább, mert a házasság szentségének hagyományos „képzeleti terét” lakja be). Komolyabban veszem ezt a szót, és ha megadatik, hogy e kijelentés magaslatán találjam magam, ösztönösen elhallgatok. Gabriel Marcel szerint „szeretni egy lényt annyi, mint azt mondani neki: te nem halsz meg”. De egy ilyen kijelentés megtételére a szájszervek nem alkalmasak. – Az a kapcsolat, amelyik elismerten a másik tárgyias szemléletéből született (mert ez a dating lényege: kölcsönösen biztosított jóérzés, egymás hasznosítása) hogyan juthat el egy ilyen megerősítésig? Eljuttathat ide bármilyen utólagos affektálás?
Április 23. Sírás: sajtótájékoztatón könnyekre fakadó politikusok, elérzékenyülő zsűritagok. A közösségi médiában a crying makeup divatja. Nincs ebben semmi új: valahol olvastam, hogy a szentimentalista 18. században (amikor a középkorban még misztikus magasságokba ragadó sírás szekularizált hóbortként éledt újjá) a fiatalok kis szelencét, benne valamiféle könnyfakasztó szert hordtak magukkal, hogy kimutathassák szépséges érzelmeiket akkor is, ha nem képesek elsírni magukat. Ez talán a performatív modorosság legérdekesebb esete, mert a láttatási kényszer itt tényleg egészen groteszk mutatványokra ragadtatja az embereket, mint azt az izraeli minisztert, aki hagymát dörzsölt a szemébe, hogy el tudjon siratni egy közismert rabbit („In the video that was made public on Channel 2's news magazine program 'People,' Deri seemed frustrated at his inability to cry and asks for the onion which he then proceeds to rub into his eyes”). A sírás nem jön csak úgy, akaratlagosan. A könnyeket nem lehet kierőszakolni magunkból, nem hamisíthatók, illetve nem mindennapi képesség kell hozzá (nem véletlenül ezen mérik a színészt és a pszichopatát). A sírás: az őshiteles történés. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a sírás teljesíti azt, amire a performatív modorosság reménytelen, démoni igyekezete irányul.
A könnyek a valódi megélés bizonyítékai, nem mintha (itt a csavar) könnyek nélkül nem lehetne a megélés valódi. De ha nem tudunk sírni, egy temetésen például, amikor közeli hozzátartozónkat eresztik a sírba, az gyanút kelt másokban, s ami fontosabb: önmagunkban is. Még a saját érzelmeink meglétében is kételkedhetnénk (ld. az április 21-én írtakat), ha a könnyeink nem tennék bizonyossá őket. A sírás: kinyilatkoztatás, kegyelmi valóságélmény. Alávág minden pszichológiai okoskodásnak, megmutatja, ami van. A nem-láthatót, s ezért bonyolult-zavarost, a „lelket”, de úgy, hogy az már nem bonyolult, hanem csodálatosan, „ékesen” egyszerű. Talán ezért beszéltek régen a „könnyek adományáról”. Musset egy versében kijelenti: „Egyetlen kincsem a világon / csak az, hogy sírtam valaha.” – A kinyilatkoztatás, szemben a láttatással, anélkül teszi nyilvánvalóvá a valóságot, hogy fokozná. Anélkül hozza felszínre a „bentit”, szemben a grimaszba torzuló arccal, hogy megszüntetné. Mindannyian arra a revelációra várunk, amit a könnyek jelentenek – de csak képeket kapunk.