Godard megölte magát, és kispolgár lett belőle
Napló #2: eutanázia, burzsoá morbiditás, szenvedésinnováció, spanyol misztika
Április 4. Ha Jean Améry, aki átment egyen s máson, írja azt, hogy „az ember önmagáé”, azt, bár nem tudok azonosulni a filozófiával, ami ezt mondatja vele, tudom akceptálni. De amikor az öngyilkosság arisztokratikus művészetéből lakossági ügymenetet csinálnak... Jó, ez persze kapásból hülyeség, az öngyilkosságban nincsen semmi arisztokratikus, nagyon is népművészet, megunhatatlan folklór. Nem kell magasan szárnyalnia a szellemnek ahhoz, hogy az ember megölje magát. A legpitiánerebb, leghülyébb okok elegendők hozzá. Mondom ezt persze laikusként, úgy, hogy soha nem kísértett meg komolyan az öngyilkosság gondolata. (Mit számít persze „komolynak”? De komolytalanul sem kísértett meg, ezen a téren megvallhatom a teljes tapasztalatlanságomat. Talán Cioran írta, hogy aki még soha nem gondolt arra, hogy öngyilkos lesz, az a legutolsó nyomorult.) Az eszményi öngyilkost úgy látom magam előtt, mint Maurice Ronet-t a Lidércfény végén: befejezi A nagy Gatsbyt, és szívéhez emeli a pisztolyt. „Letörölhetetlen foltot hagyok rajtatok.” Az ilyen gesztusban mégiscsak van valami elegáns. A végső elhatározás előkelősége. Bárcsak olyan szilárdan tudnék élni, mint ahogyan ez az ember megöli magát. Ez a sugárzóan fáradt alak, akiben a sértettség felülmúlja az önszeretetet (nem ez a legtöbb öngyilkosság képlete?), és talál magában még annyi erőt, hogy végrehajtsa a tettet, ami (ez innen már Chesterton, akit egyébként nem tudok megkedvelni) a gyilkosságnál is súlyosabb: nem szimplán egy másik embert pusztít el, hanem az egész világot.
A Harpers’ Magazine-ban írja most Houellebecq (akinek a legutóbbi, nagyon rossz regénye is állásfoglalás volt az eutanázia ellen), hogy a híres provokatőrök egyre alacsonyabb színvonalon halnak meg. Godard haláláról valóban nyomasztó volt olvasni. Nyomasztó hírét venni egy olyan komolytalan halálnak, mint amit az „asszisztált öngyilkosság” kifejezést olvasva elképzel az ember. Ágyban, párnák közt, szakszerű ellátás keretében... Aminek az államhoz köze van, az bugyutává válik: átveszi a bürokrácia állagát. Aki elköveti azt a végzetes ízléshibát, hogy az államra – vagy Godard esetében egy államilag elismert alapítványra – bízza a halálát, annak az életét és életművét mennyire vehetjük komolyan? A nagy nonkonformista elmúlásában a leggyakorlatiasabb kispolgárként leplezi le magát. A társadalomnak címzett hadüzenetet, az ontológiai káosz látleletét, amit mondjuk a Week-end jelentett, egy tökéletesen szabatos halál vonja vissza. Még ha az asszisztált öngyilkosságnak maradt volna valami izgalmas-úttörő sikkje. De hát néhány év múlva az egész nyugaton olyan megszokottan, szürkén hivatalos dolog lesz halált kérvényezni, mint feladni egy levelet. Franciaországban most készülnek a legalizációra. A jövő, általánosan szólva: a lehetőségeknek ez a végzetszerű áramvonalassága. Az eutanázia, minden célszerűségek alfája és ómegája, lekerekíti a világot.
Személyes adalék: egyszer a féltestvéreimmel látogattuk meg apámat az elfekvőben, s ők az odaúton azon értetlenkedtek, miért nem lehet ilyenkor valakit hagyni meghalni, miért kell kényszeríteni, hogy szenvedjen. Ha valami túltengő érzelmi feszültség lett volna a hangjukban, ha azért teszik fel ezt a kérdést, mert már nem bírják így látni őt, mert a legmélyebben felháborítja őket apánk elnyúló agóniája… akkor persze elfogadható lett volna ez a felvetés. De nem, ők csalhatatlanul a nyugodt, tárgyilagos jóindulat hangján beszéltek, a létező legevidensebb dologként mondták ki: apánknak jobb lenne a halál. De lehet az ilyesmit evidens dologként kimondani? Nagyon sajnálták őt, ez bizonyos. De olyan sajnálat volt ez, ami nem csapott túl az emberi beszéd megszokott hangfekvésén. Rémisztően józanul ki lehet mondani azt, hogy egy másik embernek – akár a saját apánknak – meg kell halnia. Itt van a nagy ellentmondás: annak „lenne” erkölcsi joga haldokló hozzátartója számára követelni az eutanáziát, akiben fékezhetetlen, viharos indulatok dúlnak. Ezek az indulatok jelzik, hogy az illető halála nem evidenciaszerű. Egyvalaki számára legalábbis biztosan nem az. Abban a világban viszont, ahol az eutanáziát engedélyezik, ilyen indulatok már nem léteznek.
Április 5. Amúgy nem is kell megerőltetnem a fantáziámat, hogy elképzeljem, hogyan fest a gyakorlatban a szakszerű halálba segítés. Néhány éve láttam egy riportot, ami egy másodvonalbeli francia feminista, Michèle Causse asszisztált halálát mutatta be. Gusztustalan és lehangoló volt ez a filmecske, noha bizonyára az emberi méltóság megrendítő dokumentumának szánták. Causse az utolsó órájában – még egy utolsó póz a világnak! – átszellemült arccal komolyzenét hallgatott, és miközben lehajtotta a halálos nedűt, az ápolónője kuncogva-gügyögve tartotta benne a lelket. Nem lenne abban semmi különös, ha a halni készülők segítőit a bölcsödei gondozók közül toboroznák. A végletek folytonos, perverz egybemosása, ami a kisember (más néven: a burzsoá, a nyárspolgár) stílusát, életvitelét jellemzi. Gondoljunk csak arra, az eutanázia propagandájában milyen magától értetődően esnek egybe gyakorlatiasság és irgalmasság szempontjai. Már Pierre Boutang megállapította, hogy a burzsoázia ellenállhatatlanul, atavisztikusan vonzódik a halálhoz. Ennek persze van ma egy közkeletű megfogalmazása. A pro-life aktivisták és más bősz kultúrharcosok egyre-másra a „halál kultúráját” emlegetik, amivel dramatikus közhellyé csépelnek egy amúgy mélyen igaz megállapítást. Nem úgy démoni ez a kultúra, ahogyan azt ők feltételezik. A leghétköznapibb, legbanálisabb célszerűség az, ami démoni benne.
A burzsoá szellemiséget Boutang szemében Giscard d’Estaing, a centrista-liberális köztársasági elnök testesítette meg a maga, hogy így mondjuk, ideáltipikus morbiditásában, de a konkrét személyek, az ideológiai körülmények lényegtelenek: valljuk bár konzervatívnak vagy liberálisnak magunkat, ugyanolyan velejéig rothadt burzsoává (kisemberré) formálnak bennünket a körülmények. (Nem kevésbé igaz, hogy ezeket mi formáljuk a saját képmásunkra). Boutang futólag jegyzi meg, hogy régebben égbekiáltó szívtelenségnek számított, ha egy anya elárulta a gyerekének, nem is akarta megtartani őt. Ma viszont már meg se lepődünk, ha egy olyan bulvárhírt olvasunk, mint amiben Fésűs Nelly férje, Vajtó Lajos meséli el, későn érkezett lányukat valójában el akarták vetetni. „Megvolt az abortusz napja, Nelly táskájában ott várt befizetésre a csekk”, amikor az édesapa hirtelen jobb belátásra tért, és lebeszélte feleségét a dologról. Mindezt bizonyára azért árulta el a sztárférj, hogy őszintesége és nemeslelkűsége példájával levegye a lábáról az olvasót. Csodálatosan „lelkületfestő” hír, de ezekben a csevegve előadott, a nagyközönség ízlése és morális érzéke szerint való történetekben mindig lappang egy bizonyos fenyegető, morbid zönge. Egy szó, egy motívum. Damoklész csekkje ott lebeg mindannyiunk feje felett.
Április 6. Amíg képtelen vagyunk ténylegesen kommunikálni a szenvedést, megosztani másokkal a saját szenvedésünket és osztozni a másokén, amíg a szenvedés elkülönít bennünket a világtól, addig lehetetlen olyan kérdésekről komolyan és tisztességesen beszélni, mint az eutanázia. Egyszerűen nincs meg egy ilyen beszédnek a fedezete. Nem merünk erőteljesen felszólalni az eutanázia ellen, hiszen az érintettek nagyon szenvednek. De ki is fordíthatnánk ezt a logikát: ne merjen öntelten ítélni a „méltó” halál mellett, aki nem tapasztalta meg a haldoklók fájdalmát. Íme, egy tudományos cél, ami még senkinek nem jutott eszébe, pedig az eutanáziánál, sőt a palliatív kezeléseknél is pozitívabb lelki és szellemi hatásai lennének, hathatósabban szolgálná a kollektív emberi jól-létet, a fajsúlyos ügyekben való tisztánlátást: annak lehetővé tétele, hogy részt kérhessünk és kaphassunk a másik ember szenvedéséből. Ne csupán a másodlagos fájdalmat vegyük magunkra, amit az jelent, hogy gondozzuk őt, aggódunk érte, megsiratjuk, hanem a primer, közvetlen kínokban osztozzunk vele. Krisztusi science-fiction: szenvedésinnováció. A szenvedésátvitel technológiai-erkölcsi vívmánya. – Tetszetős gondolatmenet, de tényleg kérnék az ilyen haladásból?
Április 7. Nagypénteki olvasmány. Hányszor olvastam el egymás után ezt a verset, a misztikus irodalom remekét, amikor a spanyol költészet zsebantológiáját lapozgatva véletlenül rábukkantam? Pedig „közlés” nem is lehetne ennél egyszerűbb, letisztultabb, semmi csavar, transzcendens paradoxon, áthatolhatatlan homály. És mégis revelációként „kattintja át” az agyunkat, a szívünket. Hogy ki írta, arról csak találgatások vannak: tulajdonították Ávilai Szent Teréznek, Xavéri Szent Ferencnek, Loyolai Szent Ignácnak, Lope de Vegának, s a verset nyomtatásban közreadó Miguel de Gueverának is. Erős érvek szólnak amellett, hogy Ávilai Szent János volt a szerző. Egyszerre nagyon modern, amit ez a vers közöl velünk, és a legkevésbé sem az. Mintha direkt nekünk írták volna, mintha ennek a kornak a konszenzusos előfeltevéseire (se ég, se pokol) játszana rá, hogy a feltétlen „mégis-szeretet” üzenetével kiszakítson belőle. Krisztus mint önmagának elégséges látvány. Látni: motiválva lenni.
A megfeszített Krisztushoz
Ó, Istenem, sóvárogni utánad
nem ösztökél, hogy az eget ígérted,
nem is a pokol rettegése késztet
életemet megbánni, hogyha bántlak.
Te ösztökélsz, Uram, és az, ha látlak
kereszten megcsúfolva függni téged,
és az, hogy megsebzett testedre nézek,
s hogy prédája vagy kínnak és halálnak.
Végül szeretni ösztökél szerelmed,
még ha az ég nem is vár ott a végén,
s ha nincs is pokol, szívem félni gerjed.
Adnod se kell, anélkül is szeretlek,
mert hogy ha, mit remélek, nem remélném,
úgy keresnélek, ahogy most kereslek.
(Vas István fordítása)