A képek múlhatatlan erekciója
Napló #4: a láttatási kényszer: fokozási kényszer, performatív modorosság, facies Hippocratica
Április 12. Folyamatos túljátszás, a láttathatatlan láttatásának kényszere, a leképezhetetlen „benti” felszínre, fényre erőszakolása. Ezt az erőszaktételt hívják közkeletűen „kontentnek”. – TikTok: visszatérés a némafilmkorszak ripacskodó gesztusrendszeréhez. Míg a némafilm esetében a technológiai alulfejlettség indokolta a hatásvadász arc- és testjátékot, addig ma technológiai túlfejlettségről beszélhetünk. A képmásunkkal kialakított bensőséges viszony, a mindenki számára elérhető, pofonegyszerű képszerkesztő-képmanipuláló szoftverek használata folytán egyre inkább lagymatagnak, kifejezéstelennek érezzük a „nyers” megjelenést. Hiszen a látvány eltúlozva válik látvánnyá. Csak a felfokozottság, felpumpáltság állapotában létezik igazán. Erigált látvány, a képek múlhatatlan erekciója, szemben az autentikus megjelenés impotenciájával. Mint mikor valakitől ajándékot kapunk, és el kell játszani, hogy nagyon örülünk neki, még akkor is, ha tényleg nagyon örülünk. Ha csak annyira kerekednének el szemeink meglepődésünkben, amennyire alapjáraton kerekednek el, akkor csalódottnak gondolnának bennünket. És így van ez minden érzelmi reakció esetében. A láttatási kényszer: szüntelen fokozási kényszert jelent.
Az arc konok küzdelme, hogy látszódjon, hihetőnek tűnjön, amit megélünk. Szoktuk mondani, hogy valakinek „kiülnek az arcára” az érzelmei. Ma már nem helytálló így fogalmazni. Látszani: ez akarat kérdése. Ha van ma (amikor többé-kevésbé az egész viselkedésünk lebontható motoros reflexekre, életmód-„tikkekre”) akarati aktus, akkor ez az. Csak az látszik belőlünk, amit céltudatosan „performálunk”, s ha egy-egy gyengébb pillanatunkban – amikor nem vagyunk teljesen ura a megjelenésünknek – tetten érnek bennünket, akkor nem valami palástolni való érzelmet olvasnak le az arcunkról, hanem az erőfeszítést, ami egy érzelmet láttatni igyekszik. A láttatási kényszer: a kényszer láttatása. – A performatív többlet, ami minden megnyilvánulásunkban benne rejlik, ami a szimplán csak megmutatkozót (és eképpen még gyakorlatilag láthatatlant) erősíti-élesíti, látvánnyá fokozza. Mi maradna a szerelmi vallomásokból, a könnyes meghatottságból, az euforikus pillanatokból, a tajtékzó dühből, ha ezt a többletet levonnánk belőlük?
Április 13. A performatív modorosság, amit a kamera előtt szedünk magunkra, lassan természetessé válik, az önkifejezés általános stílusaként rögzül. A kulisszahasogató, over-the-top grimaszok és gesztusok nem csupán megszokottak, de elvártak: kellemetlen félreértéseket szül, ha nem ripacskodunk. A soyjak-meme ezt a helyzetet figurázza ki. Olyan pózokat öltünk, mintha folytonosan venne bennünket valaki. (De vajon ki ez a valaki? Kinek játszunk valójában, amikor másoknak játszunk? Nagy kérdés.) – Itt kell tenni egy fontos különbségtételt. Nem ugyanazt jelenti megfigyelve lenni és megörökítve lenni. Az előbbi esetben, ami a látás parttalan jelenidejét feltételezi, nem olyan erős a láttatási kényszer. Nem olyan kényszerítő a kamera jelenléte (a megfigyelést általában rejtett kamerákkal végzik), hogy ne tudnánk megszokni, megfeledkezni róla. A valóságshow épp ezért nem jó metaforája annak, amiben, ahogyan élünk. Az utóbbi esetben viszont a figyelem egyfajta megelőlegezett múltidőként jelenik meg. Azzal a tudattal adjuk át magunkat a kamerának, hogy látványunk visszacsinálhatatlan (vagy csak részlegesen manipulálható utólag).
Látszani: teljesítmény. Ez a tudat motiválja a performatív modorosságot, viszi bele a látványba a fokozó-tökéletesítő, performatív többletet. Egy-egy adott helyzet, érzelem örökkévalóságába erőltetjük bele magunkat (tulajdonképpen ezt jelenti a pózolás). – A performatív modorosságot Amerika tette általánosan elvárttá. Az amerikai konformizmus, amit már Tocqueville észlelt a 19. században, ebben a formában jutott tökélyre s vált igazán elnyomóvá. Az amerikai kultúra és életmód elviselhetetlen jelenségei (és milyen elviselhető jelenségeik vannak?), ha jobban belegondolunk, mind erre a modorosságra vezethetők vissza. Ha amerikanizálódásról beszélünk, azt elemezzük, miképpen alakítja át a láttatási kényszer az emberi viszonyokat az egész világon. Azt állapítjuk meg, hogy nincs kibúvó a láthatóság parancsa alól.
Április 14. Az arc: az a felület, ahol a „benti” felszínre kerül. Ahol képpé változik át. Ez az átváltás csak rendkívüli energiakifejtés árán mehet végbe, noha persze a legközönségesebb művelet, ami létezik. Egyszerre titáni és banális. Sztahanovi arcmunka, facework. – Közben az arc tevőlegesen szünteti meg a „bentit” azáltal, hogy minden mélytartalmat felszínre hív. Végül csak képek maradnak, és egy feladatát bevégzett, iszonyatos maszk, a végső „lárva”, aminek már nincs mit konvertálnia. Facies Hippocratica, a performatív csodálkozás paródiája, az állapot, amit A Pallas nagy lexikona eképpen ír le: „az akaratlagos mozgások megszünnek, az arcvonások elváltoznak, az alsó állkapocs lesülyed, a száj tátva marad, a szemek szintén félig nyitottak, a szemgolyók szabálytalan állásban a végtelenbe tekintenek, a szaruhártya fénytelen lesz (a szem üvegesedik), az orr hegyessé válik. Hozzájárul még a kép ijesztő voltához a sárga, fakó szine az arcnak, amelyen hideg verejtékcseppek ülnek”. – Egy arc őszintesége. Lehetetlen? Talán csak az önmagunkról való legteljesebb megfeledkezés pillanataiban. De van még ilyen megfeledkezés? Van-e az arcnak „nullfoka”?
Április 15. Az előzőekből következik az is, ami a TikTokon és hasonló felületeken szembeötlő: minden emberi gesztus „sztorisodik”, mindennek dramaturgiája van, miközben az élet természetes, profán állapota a szerkesztetlenség, összevisszaság (a dadaista versek vagy a Godard-filmek értelmetlensége „realistább”, mint egy „jól összerakott” sztori). Látszani: történetmesélés. Bizonyos szabályrendszer, rögzült sablon követését feltételezi. Minden mozdulat egy-egy külön felvonás.