Az antirasszista hisztéria igazi oka
Napló #3: olasz teleshop-műsorvezetők dicsérete, vidéki buszjárat-videók, a szem bizonyossága, a rasszizmus mint par excellence látásélmény
Április 8. A Wetter-Panorama csodálatos műfaja: mintha az osztrákok folytonosan aggódnának a fenséges alpesi tájaikért, megvannak-e még. Mutatni kell őket, napi huszonnégy órában, hogy megnyugodjanak. A körkapcsolás: szemlélet is, illusztrációja annak, hogy ideális esetben így érintkeznénk világgal: szépséges, lassú svenkek formájában. A mutatott tájak általában üresek. Fagyos-ragyogó mozdulatlanság, állnak a felvonók, a hütték és hegyi panziók körül semmi élet, a kerék- és sítalpnyomok, ki tudja, milyen ősrégi, az idők mélyében elmerült szezonra utalnak vissza. Az örökös osztrák ízlés-diszkrepancia. A romantikus késztetés, hogy a tájaik, mondjuk így, ember utáni, megdicsőült állapotában gyönyörködjenek; a leküzdhetetlen kényszer, hogy sramlizenét keverjenek a képek alá. A csúcson nem valami germán elragadtatás várja őket, hanem kispolgári kedélyesség. Vagy talán ők éreznek rá jól, hogy az örökkévalóságnak ez a virgonc, pattogós zene a képlete? Éteri sramli. – A magashegyi körkapcsolás után ellenpontja, az olasz tévékultúra, a profán-emberi. Esztrádműsorok, egyházközségi kerekasztal-beszélgetések, körzeti tehetségkutatók, teleshop-műsorfolyamok. Hevenyészett stúdiók, esetlen bluebox-hátterek, rikító feliratok, a kilencvenes éveket idéző kameraminőség és hangmunka. Szétplasztikázott arcok, tupírozott műhajak, hihetetlen dekoltázsok, vásári gesztikuláció. A szőrös férfikézre húzott, smaragddal ékített aranygyűrű, tizennégy karát, ingyenes kiszállítás. Nem lehet a végére érni, mindig „van még”: a kapcsolgatás szaporítja ezeket a beszélő arcokat, ezeket a túltengő, szánalmas részleteket.
A hitelesség utolsó menedékei a helyi csatornák, a zugtévék: bizonyítják, hogy minden csillogó reprezentáció dacára a világ inkább ilyen, ilyen keresetlen és amatőr, rosszul bevilágított, ügyetlenül sminkelt, alacsony képfelbontású. Szemben a megjelenés folytonos erőfeszítésével és démoni taktikáival (permanens esztétizáltság), szeretnék olyan szelíden és bensőségesen valóságos, olyan egyszerű és profán lenni, mint ezek a ripacsok, akik jelentéktelenségük tudatában napról napra odaállnak a kamera elé, hogy végezzék a dolgukat. A zugtévék nézése gyógyítja a tekintetünket. Kifejezett előny, ha nem beszéljük a nyelvet. Ha nem ismerjük semminek, aminek látunk, a kontextusát. Milyen megnyugtató, ha valami minden jelentéstől mentesen reális. Nem vonatkozik ránk, de létezik. Minden részlet méltó (a figyelmünkre.)
Április 9. S. jó mondata az éttermi tányérjukat fotózókról: a kamera viszi bele a tápértéket az ételbe. Tovább gondolva: a tápértéket (jelentőséget, jelentést, minőséget, „lényeget”) minden dologba. A kamera teszi lényegessé (bemutatásra érdemessé) azt, ami előtte van, és nem úgy áll a helyzet, ahogyan még mindig sokan feltételezik, hogy egyes dolgok inherensen, „önmagukban” lényegesek, a kamera pedig éppen csak „megtalálja” őket. Ebből indulnak ki, akik elkeseredetten panaszkodnak a kultúránk mai állapota miatt, amiért a kamera rendre azokat a dolgokat találja meg, amelyeket nem „illene” neki. Mintha a kamerának lenne „etikai érzéke”, és ha egy szép tájat rögzít, szemben mondjuk a heti nagybevásárlás során összevásárolt termékekkel, akkor örülnünk kellene, mert győzött a Jó. Felteszik a kérdést: mégis ki a francot érdekel névtelen senkik élete. Amire a reális válasz az, hogy mindenkit érdekel. Hogy pusztán amiatt, mert látjuk, érdekes. A látásban történik minden, és nem, mint a naivak tartják, a dolgokban vagy a dolgok között. Nem létezik unalmas látvány.
Kövessük a látás logikáját, egészen annak végkifejletéig, de nem azért, mert azonosulnánk vele, hanem hogy még biztosabban bújhassunk ki alóla. Gyakorlati úton könnyedén bizonyíthatjuk a fentieket. Ha – akár valami avantgárd művészeti projekt keretében – végletesen unalmas dolgokat veszünk fel, s tesszük őket ezáltal lebilincselően érdekessé. (Ha videót készítünk, akkor persze vigyáznunk kell arra, nehogy statikussá, fényképszerűvé váljon, amit látunk, mert akkor tényleg unatkozni kezdünk. De nem azért, mert hamis az elméletünk, és létezne unalmas látvány, hanem a megcsalt elvárás nyomán: egyszerűen másféle látványt kapunk, mint amit a formátum ígér. Andy Warhol nyolcórás filmje az Empire State Buildingről, ami inkább egy nyolcórás fényképként működik, tehát nem jó példa: a látvány lehet kiszámítható, monoton, de kell bele minimális mozgalmasság, dinamika, cselekmény.)
Vegyük a kedvenceimet, a vidéki buszjárat-videókat: nem történik bennük semmi, lakótelepek, kátyús utak, szupermarketek, szakadt arcok. A magyar lét posztszocialista zenje, émelyítően ismerős. Mégis „nézetik” magukat ezek a felvételek, nehezen vesszük rá magunkat, hogy félbehagyjuk őket. Persze nem olyan értelemben izgalmasak, mint egy thriller, hogy bevonnának minket egymást szoros rendben követő események sodrásába. De van olyasfajta érdeklődés, amikor felfüggesztjük a prekoncepcióinkat, és hagyjuk, hogy éppen csak megmutatkozzanak előttünk a dolgok. Van ebben valami szép. A látás kultúrájának egyik pozitív tapasztalata: tud vinni minket magával még ez is, egy átlagos buszút. Nincs szükségünk nagy történésekre. A végletesen profán látvány revelálja az „elmélyültségünket”. (Felvethető, hogy a figyelemhiány, az impulzusfüggőség trendjét ellensúlyozza ez a látáshajlandóság.) – Ha valaki felteszi a kérdést, hogy egy buszjárat ugyan minek van felvéve, a látvány elégséges magyarázat önmagára. És mi, amikor nagyon unalmas dolgokat veszünk filmre, ezt a magyarázatot akarjuk kikényszeríteni, hogy legyen mindenki számára nyilvánvaló, didaktikusan egyértelmű. Azt akarjuk elérni, hogy a látvány magyarázata tegye lehetetlenné, meghaladottá a világ minden más lehetséges (filozófiai, tudományos, erkölcsi) magyarázatát.
Április 10. Világfelfogás, ami a materializmust követi, még azt is alulmúlja: csak abban hinni, ami látható. A szem megkérdőjelezhetetlen bizonyossága.
Április 11. A rasszizmus: a par excellence látásélmény. A bőrszín általi megítéltetés traumája: analogikusan fejez ki egy általánosabb, alapvető tapasztalatot, annak élményét, hogy a látás felületté sorvaszt mindent. Ha csak az van, ami látszik (márpedig erre a felfogásra kalibrál minket a technológiai környezet, a mindennapok gyakorlata), a dolgokból éppen csak a „felhámjuk”, a képi információ marad meg; a mögöttes valóság, a „képesíthetetlen” – és ezért átadhatatlan-befogadhatatlan – benső tartalmak (személyiség, lélek stb.) elenyésznek. A szem kíméletlenül felszámolja a mélységet. Mi van, ha az antirasszista hisztéria ezt a tapasztalatot tolmácsolja? Hiába jelzik azt a szociológiai kutatások, hogy a faji sztereotípiák (a nyugati társadalmakban legalábbis) egyre kisebb szerepet játszanak a személyek közti interakciókban, a mai ember váltig állítja, hogy a rasszizmus továbbra is égető probléma, hogy ezzel társadalmi síkon, társadalmi jelenségként rekessze el azt, ami az egész életének alapproblémája. S így elkerülje, hogy ténylegesen foglalkoznia kelljen vele.
Mert jóhiszeműen azt is gondolhatnánk, hogy az antirasszistákat jó megérzés vezeti, csupán célt tévesztenek: a tényleges rasszizmus elszigetelt eseteiben megsejdítik az általános logikát, felháborodásukat olyan jelenségek ellen fordítják, amelyek csak analogikusak a valódi métellyel. De naiv lenne azt feltételezni, hogy az emberek nem érzik ösztönösen: az, amivel a politikai ellenségeiket vádolják, a saját tekintetük működésének sémája. Antirasszizmus és a technológiai haladás tendenciáinak képviselete egybeesik: a kirekesztés elleni tüntetéseken résztvevő urbánus fiatalok élik a legkövetkezetesebben azt az életet, ami előre lendíti, kiteljesíti a látás logikáját, a felületté sorvasztás trendjét. Azt követelni, hogy számoljuk fel az előítéleteinket, és a belső értékei alapján alapján ítéljük meg a másik embert, miközben önnön megjelenésünk kényszeres esztétizálása-manipulálása elárulja, hogy nem hiszünk ezeknek az értékekben a létezésében (a dimenziójában), a képmutatás teteje.