Március 30. A Facebook-hírfolyamomban mostanában egyre többször jönnek fel humorosnak szánt mémeket, „találó” idézeteket és pozitív életbölcsességeket megosztó csoportok posztjai; és már előre szégyellem magamat, hogy foglalkozom velük, mert olyan dolog ez, amiről csak valami dohogva moralizáló vagy szellemesen lesajnáló hangon lehet beszélni, mert csupán ezek a stílusok nyújtanak kellő ürügyet beszédünknek, én viszont ezen a moralizáláson, ezen a lesajnáláson, mint meddő nyelvi gyakorlatokon, reményem szerint már túl vagyok. Lehetne szakszerűen elemezni ezeket a csoportokat, értő szemmel letekinteni mélységeikbe, és nyilván azért találkozom posztjaikkal egyre gyakrabban, mert van bennem némi szociológiai érdeklődés és talán némi nostalgie de la boue is, egyre többször megnyitom őket, hogy szembesüljek azzal, ami első olvasatban pusztán surmó, proli humor és negédes bölcselkedés, közhelyek puffogtatása, közben viszont egy sajátos gondolati és érzelmi logika dekódolható mindebből, ami nem csupán itt és nemcsak ebben a konkrét formában fejti ki a hatását, de innen, ebből a példából érthető meg talán a legkönnyebben. Ez a logika pedig nem más, mint ennek a világnak (történelmileg és vallási jelentésben egyaránt értve e kifejezést) a tulajdonképpeni, démoni logikája, ami jelen esetben, az alsóbb néprétegeket megszólító Facebook-csoportok esetében, állapítsuk meg 1. pontban, az emberi problémák javarészét animális ösztönök – evés, ivás, baszás – megoldási szintjére rendeli; de ez még a legkisebb gond, ha gond egyáltalán, ha nem valamilyen örök, kedélyes emberi tényező, atavisztikus „proliság”, vérbő, plebejus reflex, amit Rabelais meg mások művészi erővé tudtak tenni, és ami nélkül rettentő sótlanságra lennénk ítélve.
Nem, az „aljahumoron” önmagában még nem akadnánk fenn. Az már többre vezet bennünket a szóban forgó logika megismerésében, ha 2. pontban észleljük: miközben hajlamos arra, hogy a dolgokat par le bas, lefelé nivellálja, ugyanezt paradox módon elvégzi par le haut, felfelé is. Ha csupán híres emberektől származó citátumok, „elgondolkodtató”, motiváló mémek vagy egyéb képes-szöveges „tartalmak” formájában, ha sokszor csak utalás útján is, de kijelent valamit, és nem csupán valamit, de egy ideális világot jelent ki; jelentéktelenségükben is világot jelentő igazságokat tesz közzé, ezek az igazságok azonban a vég nélkül generált „tartalom” természetéhez idomulnak. Mit jelent az „idézetesség”? Minden poszt, legyen bármennyire igénytelen, egy-egy alapvető állítás; kétségbevonhatatlan axiómákat sorakoztat ez a logika, kétely nélkül azonosít örök értékeket, de ezeknek az értékeknek – és ez a legfontosabb – csupán egyetlen szintjét ismeri, épp úgy, ahogyan a kontent a minőségek sokféleségét végső soron a maga univerzális kontentminőségébe olvasztja. E logika képviselője elvi magasságba vonja, a nagy, pozitív igazságok egyenrangjára emeli a neki fontos jelenségeket, elegyesen szentet és profánt, klasszikus erkölcsi eszményeket, a nosztalgiázás tárgyait és kispolgári ikonokat, a régi, nagy teleket, a háromhatvanas kenyeret, egy csecsemő mosolyát, az idősek megbecsülését, a szabadstrandot és így tovább. Tökéletesen egynemű a megerősítés, amit ezen tartalmak nyújtanak, és tökéletesen egynemű a megerősítések megerősítése is: a lájkgomb – a szabványosított tetszés – a legfőbb kulcsa az értékek kiegyenlítésének. Éppen mert értéktételező ez a logika – és egyneműen, egysíkúan, egyhangúan az, mert ami jó, az jó, és ezzel kapcsolatban nincs helye további gondolkodásnak; ugyanolyan lájk illet egy aranyos kiscicát, mint a hősies mentőcsapatokról szóló beszámolót vagy egy régi Zorán-képet –, készteti arra az embereket, hogy olyan harciasan védjék a nekik fontos dolgokat; és ezt az erőszakosan korlátolt hozzáállást vetik sokan a Facebookon aktív boomerek szemére, ebben a reflektálatlanságban áll – a közértelmezés szerint – a „boomerség”.
Mi az eredménye ennek a kettős nivellációnak? Itt jön a 3. pont: az ember, akit ennek a világnak a logikája vezérel (és ugyan ki az, aki kívül helyezi magát rajta), tökéletesen homogén módon jelenti ki a világot, nem hagyva esélyt annak, hogy bármilyen fenntartás vagy finomítás rétegezze a közlést. Surmóság és pátoszos megmondás ugyanúgy közös nevezőre hozza a dolgokat, ugyanúgy megszünteti a közlésben az árnyalatokat; egyáltalán, az aljahumor és az idézetek hatásmechanizmusában van valami közös: tetten érhető benne, persze hogy, a démoni stílus, lent és fent, a végletek folytonos összeérkeztetése, de egy mélyebb összefüggés is gyanítható. Elvégre – hadd tegyek most a gondolatmenetben egy költői ugrást – enni és baszni csak kijelentő módban lehet, és az a megerősítés, amiben a mémcsoportok által megosztott gondolatok részesítik a követőket, kifejezetten vulgárisan hat: bizonyos népszerű idézeteket – ó, fel nem adott álmok, ó, szeretet – olvasni olyan, mintha egy cupákos húsdarabon nyammogó alakot vagy kopuláló állatokat figyelnénk; hasonlóképpen elemi tények ezek, a kontent pedig nem ismer mást, mint elemi tényeket, nem engedi másnak, mint valami nagyon közvetlennek, nagyon egyszerűnek és ezért nagyon jelentősnek, a kifejezését. A nivelláció végpontja: minden fontos, és így semmi sem az. Az elemi tények homogén stílusához szoktattuk magunkat: félkövérben beszélünk, félkövérben gondolkodunk… Merész analógia a fenti, erőltetett is talán kissé, de talán segít felismerni egy egyetemes motívumot abban, amit ennek a világnak a logikája diktál, azt az agresszív, mindent megadásra késztető affirmációt, aminek a kontent a leghatásosabb eszköze s egyben formája. Mert aki egyszer arra adja a fejét, hogy kontentet gyártson, az végtelen közlésre ítéli magát, sőt arra van ítélve, hogy magát a közlést közölje, monoton egyhangúsággal, ameddig világ a világ.
Március 31. A hatvannyolcas lázadóknak szlogenjük volt, hogy betiltják az idézeteket; nem is lenne olyan rossz célkitűzés ez ma, ha arra gondolunk, hogy az idézés, abban a formában, ahogyan a közösségi média bevett szokássá tette, milyen kontextustalan és épp ezért obszcén valami: mint az étkezés illedelmességeivel nem bajlódó zabálás vagy a szex előttjét, utánját figyelmen kívül hagyó pornó. Nem éppen ez a minden fölöslegességet kizáró, kíméletlen lényegre törés a kontent meghatározó jegye? De – vethetnénk közbe – nem pont a fölösleges dolgok kizárásával vész el a lényeg? Mintha a lényegnek szüksége volna arra, ami nem lényeges; mintha a lényegnek csak az az árnyék, amit a lényegtelenség jelent, domborítaná ki valódi természetét. A zabálás és a pornó esszenciálisan az, ami, nincsen bennük hely másnak, mint maguknak, táplálkozásnak és szexnek, nyelésnek és súrlódásnak; de épp azáltal, hogy nem hagynak teret annak, ami más, válnak maguk is megütközést keltő módon „mássá”, válnak önmagukhoz képest teljesen idegenné. Valahogy így, nagy obszcenitások módjára viselkedik az idézet is; az idézet, ami nem más, mint önnön esszenciájában megdermesztett, önnön fokozhatatlan lényegszerűségében megmásított igazság. Hamissá lényegített, árnyéktalan igazság. Hiába minden „szószerintiség”, ami ki van jelentve, az már nem az, mint ami ki van jelentve; és a közlésnek, minden közlésnek ezt az óhatatlan megbicsaklását nem veszi figyelembe, aki idézeteket oszt meg, aki szónokol, akinek – megyek merészen tovább – véleménye van. A kijelentés egyetlen optimális formája a csend lenne, a hallgatás, ami úgy nevezi meg a dolgokat, hogy nem csonkítja őket lényegükké; csak a hallgatás tudná úgy kijelenteni a világot, hogy abban meglegyen az a lényegi komponense, ami nem ő: ami nem a világ, nem ez a világ…
Április 1. Az a működés, amit most vázlatosan leírtam, ami a közösségi média egyes csoportjaira jellemző, e világ logikájának csupán egyfajta megnyilvánulási módja, egy eklatáns, erős példája. E logika azonban általános érvényű, egyetemes jelenség, amennyiben általános szintezést jelent, a világ homogén kijelentését teszi megszokottá és elvárttá; ezt a szintezést végzi el a maga módján, a maga kifinomultabb eszközeivel az értelmiségi, az újságíró, mindenki. Ha azt feltételezzük, hogy az értékek egy bizonyos hierarchiába illeszkednek, az érvényesség különböző szintjein helyezkednek el, elemi és kevésbé elemi tények mintázatába rangsorolódnak, akkor már rögtön kevésbé leszünk hajlamosak arra, hogy nagy, pozitív igazságokat nyilatkoztassunk ki; ha a jelenségekhez a bonyolultságukat elfogadva, alá-fölérendeltségi viszonyukat szem előtt tartva közelítünk, és vállaljuk azt a folytonos ambivalenciát, azokat a sokszoros önellentmondásokat és nehézségeket, amelyek ezen a módon a jelenségek összeméréséből fakadnak, már nem a világ nyelvét beszéljük majd. Ennek a hierarchiának a megélése teremti meg többek között a művészi beszédet, ami óvakodik kijelenteni a világot, éppen e kijelentés húzódozásában, tétovázásában, meg-megtorpanásában, örökös várakozásában lesz művészivé; ennek a hierarchiának az elutasítása teszi ellenben lehetővé, hogy mindenkinek véleménye legyen. Ciorannak és Sesztovnak volt bátorságuk védelmére kelni az önellentmondásoknak. Az ő reflexióikat követve mondhatnánk: aki nem keveredik önellentmondásokba, aki időről időre nem cáfolja meg a saját mondandóját, egy szimpla igényességnek eleget téve, mintha megigazítaná a nyakkendőjét – aki nem következetlen tehát, azt nem lehet komolyan venni.
Április 2. Lehetne mondani azt is: az igazság metrikus egysége a közhely. A mai világlogika valójában már akkor ennek a világnak a logikája volt, amikor „tartalom” a mai formájában még nem létezett. Gustave Flaubert vagy Léon Bloy tudta igazán jól megragadni, értékelni a közhely jelenségét; utóbbi írja közhelyegzegézise előszavában, hogy a kliséknek, melyeket felhasználva a polgár kommunikál, világrengető, világveszejtő erejük van. A polgár kinyilatkoztatása az isteni kinyilatkoztatást mímeli, azt fordítja ki démoni módon. Amikor a közhelyek nyelvén beszélünk, amikor nagyon magabiztosan kijelentünk valamit, akkor nem csupán az alázatosság erénye ellen vétünk, de az emberi kijelentést szegezzük szembe szemtelen paródiaként az isteni kijelentéssel. (Ebből következne az, hogy a művészet – de csak az igazi művészet persze – az alázatosság gyakorlata.) Az a keresztes hadjárat, amelynek ma értelme, létjogosultsága lenne, a kijelentést megalapozó konszenzusok, reflexek ellen indulna meg, és nem nyelvi síkon, ítélkezés és megvetés síkján tehát, amelyek végső soron a kijelentést erősítik, hanem nagyon is egzisztenciális téren: ezt a hadjáratot önmagunk ellen, önnön észjárásunk és nyelvhasználatunk, a kijelentés mindent közös nevezőre hozó gőgje, vagyis ennek a világnak a logikája ellen kellene megindítani. És ez az ádáz harc többet jelentene, mint hogy kétszer is meggondoljuk, mit beszélünk.