Május 14. Dicséretként szokták mondani (nemrég Vágó Istvánnal kapcsolatban hallottam), hogy valakinek mindenről véleménye van. Ilyen lény persze nem létezik, még akkor sem, ha a „megmondásnak” mára ethosza van, olyan minősített emberi tevékenységgé emelkedett, amire rá lehet áldozni egy életet. Félek elképzelni azt a szörnyeteget, azt a mitikus okoskodót, akire a fenti megállapítás igaz lenne. – Az egyik legundorítóbb, legtisztátalanabb érzés: véleményeket kisajtolni magunkból. Rákényszeríteni magunkat arra, hogy gondoljunk valamit a világról. Az újságírás gyakorlata. A „tájékozottságuk” és „nézeteik” színvonalán élő emberek. De egy szimpla beszélgetést is nehéz úgy lefolytatni, egy tetszőleges témájú szöveget úgy megfogalmazni, hogy ne állítsunk többet, mint amire „fedezetünk” (gondolatunk, meggyőződésünk) van. Folyton-folyvást azon kapjuk magunkat, hogy szükségtelenül megtoldjuk a mondanivalónkat. Ha csak egyetlen közvetkeztetéssel, egy jelentéktelen félgondolattal is, de hosszabban fogalmazzuk meg, mint amennyit a kifejtés ténylegesen igényelne. A szabatosság nem emberi vonás. Alattomosan terjengünk.
Egy véleménynek elsődlegesen nem tartalma, hanem terjedelme van. Ha véleményem van, az nem azt jelenti, hogy egyéni módon fogok fel valamit, hanem azt, hogy adott karakterszámnyi hely áll a rendelkezésemre. A vélemény: egységnyi terjedelem, amit meg kell tölteni tartalommal. Hogy milyen tartalommal, az szinte mindegy. Felháborodás, méltatás, kioktatás, aggályoskodás, baloldali vagy jobboldali világmegfejtés: egyaránt csak töltelék. Nincs miért azt gondolnunk, hogy ne lett volna töltelék a J’Accuse meg az összes többi történelmet csináló vezércikk is, de most, amikor a „leírt szónak” már nincs semmi ereje vagy jelentősége (és milyen jó, hogy nincsen! mennyivel tisztább így minden, újkori előítéletek nélkül, amelyeket „örök értékekként” sírnak vissza a múltban ragadt együgyűek), világosabban mutatkozik meg minden kijelentés helykitöltő jellege. A tartalom nem határozza meg a világot. A töltelék határozza meg. John Cage négy perc harminchárom másodperces csendje didaktikusan mutat rá: a jelentés egyenlő azzal a hellyel, amit kitölt.
Ahogyan valaki méterszámra veszi a könyveket, hogy kidekorálja velük az otthonát, úgy gyártunk méterszámra mondanivalót, hogy kitöltsük az üres oldalakat, az adásidőt, a várakozó semmit, ami félelemmel tölt el, megbénít bennünket. Véleményt alkotni csak pánikszerűen lehet. A vélemény a horror vacui legegzaltáltabb megnyilvánulási formája. Ahogyan a csodálatos Brigitte Fontaine szavalja-énekli az Art Ensemble of Chicagóval közös lemezén: „Le silence est atroce / Quelque chose est atroce aussi / Entre les deux, c'est la radio / Tout juste un peu de bruit / Pour combler le silence”. A csend borzasztó. Borzasztó az is, ami helyette van. Köztes megoldásként ott van a rádió: épp csak egy kis zaj, ami kitölti a csendet. A véleménynek – minden véleménynek – ez az indifferenciált „zajminősége” (és nem a „tartalma”, a „jelentése”) az, ami meghatározó, amit elsődlegesen felfogunk. Zajra van szükségünk, nem információra. – Ha bármilyen szövegből kiszerkesztenénk a lényeg „fölét”, azt a részt, amit csak azért gondolunk hozzá a mondandónkhoz, mert félünk, hogy túl rövidek leszünk, hány mondat, szó, betű maradna belőle? Ha csak a tényleges mondanivalónkra szorítkoznánk, szétmállana a társadalmi érintkezés szövete. Köszönni se tudnánk egymásnak, ha nem lennénk dagályosak, kényszeres fecsegők. – Disztópikus ötlet: megalkotni azt a nyelvtant, ami olyan élesen választja szét a lényegit és a hozzátoldottat, mint az alanyt és az állítmányt.
Május 15. Szabadnak akkor érzi magát először az ember, amikor már inger sem támad benne, hogy véleményezzen valamit. Másrészt el tudom képzelni, hogy egy hivatásos töltelékgyártó épp abban a tudatban találja meg a szabadságát, hogy tölteléket gyárt. Amint megértette, hogy a helykitöltés a szakmája, már nem tulajdonít különösebb jelentőséget annak, hogy gondol valamit a világról. Már nem a nézetei szintjén működik: kicsivel fölötte lebeg. És ez nem is feltétlenül azt jelenti, hogy „elvtelen” lenne – ez a fogalom eleve hamisan keretezi a dolgokat. Hiszen mindannyian elvtelenek vagyunk, ha máshogy nem, abban az értelemben, hogy ösztönösen túlterjeszkedünk az „elveinken”: hosszabbak vagyunk a kelleténél. Ha a publicista, hírkommentátor, híregzegéta, szakértő nem törekedne többre, mint hogy szakszerű tölteléket gyártson (és ebben morálisan nem lenne kivetnivaló, hiszen közös igényt elégít ki: az emberi természet már csak olyan, hogy nem viseli el az ürességet); ha akár úgy látná a saját elvei „képviseletét”, hogy belátja ezeknek az elveknek a „funkcionális” voltát (a kettő nem zárja ki egymást), sokkal őszintébb világban élnénk.
A megmondóember azonban nem tudja kiszakítani magát a „világnézeti hűség”, a „meggyőződésesség” naiv fogalmi keretei közül. Úgy igyekszik bizonyítani az őszinteségét, hogy a véleményét – a véleményalkotást mint olyant – folytonosan mitizálja. Tehát: folytonosan szerepel, ordít, közéleti vitákat indít el stb. – Amit itt írok, azt csak részben írom tapasztalatból: aki rendszeresen cikkeket ír, az így vagy úgy óhatatlanul eljut a felismerésig, hogy lényegében csak helyet tölt ki. De én sem tudok teljesen kitörni az említett naiv fogalmi keretek közül. Nem vagyok képes a világnézeti „lebegésre”, talán mert valamilyen homályos erkölcsi zavart mégiscsak detektálok az ügyben, vagy szimplán csak gyáva vagyok hozzá: keresem-kutatom az agyam mélyén azt a néhány maradék eredeti és önazonos gondolatot, amit még felhasználhatok. Az agy mértéke: hány cikkre lesz elég. – Eszembe jut Tandori verse: „S az a vélemény mi? Ennyi csak: / hogy kis Barátaink / tréfája nekem mind s mind jogosabb: / »Véredényem szerint!«”
Május 16. Az újságíró: hosszú, végeérhetetlenül hosszú. És megragad minden lehetőséget, hogy még hosszabb legyen. Túlnyúlik az apropón, a témán, a tényeken, mindenen. Túlnyúlik a teremtésen is. Az újságíró büszke a terjengésére, kérkedik vele. A legtermészetesebb emberi érzés: az újságírót meg kell büntetni. – De milyen módon lehet eszközölni ezt a büntetést? Gumibottal? Korbáccsal? Azzal a világgal szemben, amit az újságíró testesít meg, s nem csupán megtestesít, de terjengve ránk erőszakol, egyetlen hatékony ellenmódszer áll rendelkezésünkre: ha minden szövegből csak az első mondat felét olvassuk fel, s ezzel, ha csak egy pillanatra is, feltartóztatjuk, megalázzuk, nevetségessé tesszük a leállíthatatlan, mindent megfertőző okoskodást. Általános alapelv: nem tudni meg, miről van szó. A figyelem mai rövidsége csak megtorolja az évszázadok óta tartó, kóros terjengést.