Február 2. Rendben, nyomasztó és kegyetlen és romlott hely a világ, amelyben élünk. De nem lehet nem észrevenni, hogy az, ami a „dolgok fennálló rendjével” szemben lelki ellenreakcióként megfogalmazódik – különféle nosztalgiák, kultúrmelankólia, intimitásszükséglet és emberségigény –, mennyire önkényes képzetekre épül. Olyan jelenségeket emelünk kitüntetett rangra, azonosítunk nagybetűs „emberi értékekkel”, amelyek megjelenése a kortársak szemében, ha valamit, hát éppen ezen értékek romlását tette egyértelművé. Ami tegnap még lesújtó újdonság volt, azt ma teljes szívből sajnáljuk, mert múlóban van, s vele oda az emberség esélye. Mit vegyünk így, ugyebár, komolyan. A konzervativizmus – legalábbis egyfajta bornírt „konzervatívság” – örök csapdája és ostobasága áll ebben: visszasírni, mint valami elveszett paradicsomot, a világ eggyel ezelőtti állapotát. Egy primer, gügye nosztalgia meggátolja, hogy időtlen és vitális értékekhez kapcsolódjunk, helyette tárgyakat, nagyon is időbeli és nagyon is esetleges dolgokat fetisizálunk, amelyeket körülleng ezeknek az értékeknek valamiféle zavarosan érzékelt aurája. „Emberileg érthető”, persze, hogy így teszünk, de nincs semmi veleje, színtiszta pótcselekvés. Hogy egy példát hozzak, amellyel kapcsolatban megvezetők lehetnek a nosztalgikus közhelyek: ott van mindjárt a vasút. S hozom ezt a példát ezt úgy, hogy én speciel eléggé szeretek vonaton utazni. A vonatozásnak – amikor éppen nem a MÁV lezüllését, a hajmeresztő késéseket és a teliszart vécéket taglalják plasztikusan, tehát az állam hanyagságát példázza – szokás valamiféle békebeli, idillien konzervatív jelleget tulajdonítani. Mit jelent, ha vonatra szállunk? Megadjuk a módját az utazásnak, időt szánunk rá, kellemesen zötyögünk, nézzük a tájat, elmerülünk a szemlélődésben. Emberléptékű közlekedési mód ez, emberibb, mint a sztrádán vagy a levegőben hasítani, irreálisan rövid idő alatt eljutni A pontból B-be. Ebben az összehasonlításban valószínűleg tényleg humánusabb egy vonatút. De hogy a vasút megjelenésének mi volt az „önértéke”, s hogy a civilizációs szerepe pozitív vagy negatív volt-e? Nehéz megmondani. Talán az ilyen kérdések eleve rosszul vannak feltéve. Mindenesetre járok annyit vonattal (és hát a MÁV nagy józanító tud lenni), hogy érzéketlen legyek – ha nem is a vonatozás előnyeire, mert kétségtelenül vannak neki, de – az állítólagos romantikájára.
Alfred de Vigny, a romantikus francia költő La maison du berger, vagyis A pásztor háza című, 1844-es csodálatos filozófiai poémáját, amennyire némi felületes kutakodás során megállapíthattam, nem fordították le magyarra. (Mészöly Miklós idézi az Elégia című versében, Heideggerrel vetve össze, mint a „bensőséges kiszolgáltatottság gondolatához” kapcsolódó szöveget.) Vigny verse első szakaszát a korban még forradalmi újdonságnak számító vasútnak szenteli. Úgy véli (és milyen fontos, mai fejleményekre vonatkoztatandó észrevétel ez), hogy az ember túl korán szállt fel a füstölgő, sziszegő, bőgő vasbikára: nem ismerte ki eléggé, nem tudja, milyen viharokat-veszélyeket hordoz magában. Ha egy őrangyal nem szegődik minden egyes járat mellé, hogy őrködjön a váltók felett, felügyelje, rendben fordulnak-e kerekek, rendben működik-e a kazán, elég egy kavics, amit egy gyerek hajít el, hogy katasztrófa történjen. De hiába minden, ezt Vigny is felismeri: valami féktelen megszállottság hajtja az embereket, hogy felülkerekedjenek téren és időn. A tudomány egy szomorú és egyenes utat ró a föld köré. Az utazás immár nem bír semmiféle kellemmel, vége a kalandos kocsiutaknak, a szerelmes ábrándozásnak, amelynek során, mint kiáradt folyó, olyan széles tekintetet vethettünk a dolgokra. (És gáláns beszélgetésekbe elegyedhettünk ragyogó szellemű és érdekes életű utastársainkkal: hadd említsem, bár csak mellékesen tartozik ide, legnagyobb tavalyi filmélményemet, Ettore Scola A postakocsi című filmjét, Mastroiannival, Hanna Schygullával meg Harvey Keitellel a főbb szerepekben, ami éppen egy világ múlását és egy másik születését érzékelteti, olyan „atmoszférikusan”, de közben minden hamis idealizálástól mentesen, mint talán egyetlen más alkotás sem.) A vonat olyan sebesen szeli át a teret, mint a süvítve röppenő nyíl. Az ember az utazás közben nem érzékel többet, mint sűrű ködöt, benne cikázó villámként tűnik fel egy-egy tereptárgy.
Plus de hasard. Chacun glissera sur sa ligne, / Immobile au seul rang que le départ assigne, / Plongé dans un calcul silencieux et froid, fest zord jövőt Vigny. Nincs többé véletlen, mindenki egyenes vonalban gurul előre, az induláskor megszabott helyén, néma és hideg számításba merülve. Az utóbbi néhány szó eszünkbe juttatja a Kommunista kiáltvány híres bekezdését a burzsoáziának a történelemben játszott forradalmi szerepéről. Mely bekezdésnek – de csalóka ez a benyomás – már-már a konzervatív történelemértelmezésekkel egybecsengő tartalma van. Egészen pontosan azt az állítást idézik Vigny szavai, hogy a polgárság „[a] jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári érzelgősség szent borzongását az önző számítás jeges vizébe fojtotta”. Vigny versét 1844-ben adta közre, a Kommunista kiáltvány négy évvel később jelent meg. Nyilván nincs okunk azt feltételezni, hogy Marxékat költőnk sora ihlette. Az a benyomás, az a megfogalmazás, hogy a számítás – amint azt a kezdődő polgári kor, a korai kapitalizmus valósága revelálta – egy jéghideg, fagyosan valóságos valami, adja magát, anélkül, hogy különösebben megerőltetnénk a fantáziánkat. Elmerülünk benne, valóban, mint egy új keresztség, egy új beavatás (vagy ellenbeavatás) vizében, amely kiöli belőlünk a „magasabb” érzeményeket, a szent borzongást, s amelyből új emberként szállunk ki – de nem úgy, mint egy okos és nagystílű gátlástalanság mintaképe, hanem mint érzéketlen kisember, akinek az életében a leghétköznapibb, legbanálisabb gyakorlatiasság az igazán démoni vonás.
Február 3. Van viszont egy másik Marxot és Engelst megelőlegező szöveg, amelyben a Kiáltvány említett bekezdésével olyannyira rokon megfogalmazást találunk, hogy valóban közvetlen hatásra gyanakodhatnánk – ha ez nem lenne teljes képtelenség. Kis János lelkészköltő Sopron tájékához című verséről van szó, melyben a vidéki lét bájait, az „apró halmok s térek vegyülését kalásszal”, a „szőlővel nevető hesperi kertet” állítja szembe a modern és lélektelen városi élet viszonyaival: „Ott az örök kínok gyászhonja-nevelte tyrannus, / A fene praktika dúl, s dúlva világot emészt; / Majd nyereség, majd hír s öröm árnyékával igézvén / Fő s alrendet örök tigrisi harcra tüzel; / Nincsen az a szent lánc, mellyet nem szaggat izekre, / Nincsen az a szép frigy, mellybe nem ártja dühét. / Általa kalmárság piacává lészen az élet, /Hol kiki csalni siet, s csalva csalásra tanít.” Kis – nem lehet eléggé meghökkenni ezen – 1815-ben írta ezeket a sorokat, harminchárom évvel később pedig a két kommunista teoretikus a következő gondolatokat fogalmazta meg: „A burzsoázia, ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt. Könyörtelenül széttépte a tarkabarka hűbéri kötelékeket, melyek az embert természetes feljebbvalójához fűzték, s nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli »készpénzfizetést«.”
Újra olyan megállapításokat találunk itt, amelyekkel akár egyet is érthet egy konzervatív meggyőződésű olvasó. De csak akkor, ha nagyon felületesen olvassa a Kiáltványt, ha naivan azt feltételezi, hogy Marx és Engels elítélő hangon értekezik a „meztelen érdek” történelmi szerepéről, hogy megértéssel viseltetnek a „nyárspolgári érzelgősség” szempontjai iránt, s nem éppen a „dúlva világot emésztő, fene praktika” kiteljesedését jelentő világlogika menetébe helyezik magukat. Hiszen csak a hűbéri kötelékek, a „szent láncok” forradalmi felszámolása révén volt képes a burzsoázia „alig százéves osztályuralma alatt” tömegesebb és kolosszálisabb termelőerőket létrehozni, mint az őt megelőző nemzedékek együttvéve; a kommunizmus eljövetelét pedig éppen az teszi szükségszerűvé, hogy a burzsoá keretek immár elégtelenek e termelőerők maximalizálására. „A polgári viszonyok túl szűkké váltak ahhoz, hogy befogadhassák az önmaguk által létrehozott gazdagságot”, amit a termelőerők egy részének feláldozásához vezető, vissza-visszatérő gazdasági és társadalmi krízisek is bizonyítanak. Marxék erősen lesajnálták volna Kis János bukolikus hangulatait, „szép álmadozását” a „természet ezer dísze” láttán, elérzékenyülését a „kegyes édes anya” képe előtt, „ki szerette szülöttit, / Emlőjére heves szivvel ölelve veszi”, vagy éppen a dohogást, amivel a technikai fejlődést illeti, megsejtve ennek a fejlődésnek a társadalmi téren is forradalmi hatását, s így ismét csak megelőlegezve a marxi tételeket. Mutatis mutandis valami munkásmozgalmi indulóba is illenének ezek a sorok: „Cifrább műhelyeit ha kikémlelem a tüzes észnek, / Mindenik eszközöket több sanyarásra kohol. / Nemzetek, országok, háznépek alélva remegnek / Felzúdult tenger mérge veszélyi között, / Kastélyok s kalyibák tüzözönbe borulva lobognak, / Sírva fut árva nemünk a vad Erynnis előtt.”
Kis versében az az igazán furcsa, hogy még azelőtt pontos képet adott a modern ember életkörülményeiről, hogy ezek az életkörülmények ténylegesen kialakultak volna; azelőtt, hogy – pláne Magyarországon – bármi komolyabb iparosodás kezdetét vette. Marx és Engels már a tőkés gazdaság működésével kapcsolatos bizonyos tapasztalatok tárházára alapozva publikálhatta a Kommunista kiáltványt, Kis esetében viszont nem beszélhetünk ilyesmiről. Nyugat-Európában járva talán szerezhetett benyomásokat arról, milyen következtetések felé halad a világ, milyen nagy folyamatok érvényesülnek majd a polgári korban, de így is meglepő a dolog. Mi a tanulság? Semmi olyan, amit ne tudnánk amúgy is. A bűnbeesés története, mint mindig, a legjobb magyarázat. Ezek a képek, idilli és romlott-kegyetlen élet valóságai nem is annyira időhöz kötött, történelmi, mint időtlen, emberi valóságok. „Előzetesen” léteznek bennünk, s nem kell konkrét történelmi fejleményeknek „valóra váltaniuk” őket, hogy érezzük aktualitásukat, feszítő valóságosságukat. Az emberség mindig, mindenhol válságban van; a válság minden korban teljes evidenciájában tárja fel magát az ember szemei előtt. (Ami nem összeegyezhetetlen azzal a tapasztalattal, hogy egyre lejjebb száll minden.) A romlás azelőtt végbement, hogy tényszerűvé vált volna. Az önző számítás jeges vizében azelőtt megmerítkeztünk, hogy ez az önzés jellegzetes gazdasági és társadalmi formákat alakított volna ki.
Nincs egy konkrét pillanat, amit drámai sorsfordulóként azonosíthatnánk. Ha mégis egy konkrét pillanathoz kötjük a romlást, ha azokat a jelenségeket siratjuk vissza, amelyek végérvényesen elsüllyedtek az idő szakadékában, akkor a naiv és meddő nosztalgiázás, a „nyárspolgári érzelgősség” csapdájába esünk. Ha viszont a történelmi kronológia mint a romlás kronológiája jelentőségét veszti, akkor nem sok értelme van, hogy valaki konzervatívnak nevezze magát. Az otthonosság és meghittség, az „idilli” emberség igényét, a „szent borzongást” csak olyan elvetemült figurák utasítják vissza, mint Marx és Engels. De otthonosságot csak a legközvetlenebb jelen tartogat, ahogy a válság is a jelen – minden jelen – közvetlenségében érezteti magát. Amit úgy is mondhatnánk, hogy mindkét tényező tökéletesen időtlen, s minden nosztalgiázó ösztön tehetetlen és jelentéktelen velük szemben. Ha Kis János „magos bérceket”, „setét erdőket”, „kies völgyeket” meg „szépség-hímezte mezőket” emleget, mint olyan helyeket, melyek felejtetik „sorsunk sok s durva csapásit”, mint „hív menedéket”, azzal talán csak egy konzervatív, időbe merült idillközhelyet kanyarít költeménye végére. De az is lehet – vegyük úgy –, hogy egy aktuális időtlenség idilljét írja körül.