Nagymama az üvegkoporsóban
Kubai napló #2: Havanna folyt.
Másnap délelőtt megtekintjük a főtéren található, felújítás alatt álló színházat, a néhány éve meghalt, világhírű balettművésznő, Alicia Alonso működésének színhelyét. A körbevezetés előtt kabaréba illő, hangos vitajelenetet rögtönöznek a dolgozók. Középpontjában egy Paudits Béla-szerű alak, ripacskodva élvezkedik a probléma (de vajon milyen probléma?) megoldhatatlanságában. Ez Kuba! – kiáltja zárásként oda nekünk. A színház után úgynevezett cocotaxin zötyögünk ki a Forradalom terére. Sárga kókuszdióhéjba eszkábált motoros járgány. Véletlenszerűen tanuljuk ki az alkudozási módot, ami később majdnem mindig beválik: ők minden távra tíz dollárt mondanak, mi naivan feltartunk ezer pesót, ennyink van. Elvisznek ennyiért is. A belvárosból kivezető utakon képek a kubai hétköznapokból, tömegek a bankok bejárata előtt. A modernista díszteret még Batista alakította ki. Hatásos térszerkezet, aszfalttenger. A jól ismert Che Guevera-installáció a belügyminisztérium falán: előre a győzelemig. Egy másik homlokzaton a forradalom győzelme után néhány hónappal rejtélyes módon repülőgép-balesetet szenvedett hadvezér, Camilo Cienfuegos képmása. A híresen laza comandante inkább valami ajatollahra hasonlít. A José Martí-emlékmű ugyancsak a Batista-idők alkotása, később Fidel Castro végtelen hosszúságú beszédeinek grandiózus háttere volt. Ízelt márványerekció, előtte a váteszköltő szobra, „elmélyedt pózban” mereng az útikönyv szerint. Éppen ilyesféle elmélyedt pózban ülnek a járdaszélen a koldusok, munkanélküliek, lógósok, dologtalan közemberek, akiket reggelenként szállásunk erkélyéről vizslatok. Stabil pontok a riksák és a robogók, a kordéjukat toló gyümölcsárusok, az iskolába igyekvő úttörőruhás gyerekek forgatagában. A nemzeti főszobor inkább a semmittevés monumentuma, mint a minden akadályt legyűrő dinamizmusé. Távol áll tőlem, hogy ezt afféle elítélő felhanggal jelentsem ki. Aki tud igazán nem-dolgozni, az csodálatraméltó. Az is, aki tud dolgozni. Szorgalom és lustaság praktikus középszere az, ami méltatlan. Ezt az országot következetes emberek lakják. Ennek a következetességnek a jeleit látjuk mindenhol. Kuba egy életstílus – és nem egy politikai rendszer – totalitása felől fejthető meg.
A nemzeti színház mellett, a széles felvonulási úton vágunk át a bédekker szerint érdekes stílusú sírókat rejtegető Kolumbusz Kristóf-temető felé. Külszéli hangulatú utcákba érkezünk, leszakadt villanyvezetékek, kicsavart fák káoszában zajlik a rendrakás. Milíciakapitányság, előtte Martí számtalan helyen látható egyenmellszobra csillog hófehéren, a homlokzaton rikító Fidel-idézet. Egy benzinkút, az előző nap hallottak szemléltető példája: egy, az útra kihelyezett, maximum négy kilométeres sort ígérő tábla mögött hosszan, hosszan kanyarog a kocsisor a sírkert fala mentén. A sofőrök a járdán társalognak, vagy a volán mögé kókasztják fejüket. Örökös várakozásra berendezkedett társadalom. A temető kapuja elé pont akkor érünk oda, mikorra felfőtt az agyunk, nem is megyünk be, igaz, hideg ásványvízre is hiába pályáznánk az áramot nélkülöző környéken. Ez már a Vedado, Havanna modern fertálya, egykor fényűző villák és bérházak, mozik és verandabárok negyede. Szimmetrikus, tágas, levegős, már amennyire a vastagon benzingőzös Havannában lehet levegőről beszélni. Áttaxizunk a Hotel Nacionalba, Havanna leghíresebb és legrangosabb szállodájába, az amerikai maffia egykori törzshelyére, hogy elfogyasszuk az útikönyv által előírt koktélt. A kertből az ismertetőnek megfelelő, meghökkentő szépségű kilátás nyílik a tengerre, királypálmák szökkennek a magasba, pávák grasszálnak a gyepen szétszórt asztalok között. A mojito, minthogy csak kártyával lehet fizetni, méregdrága, s talán a legrosszabb, ami kubai utunk során magunkba döntünk. A jóképű, fiatal pincér, miután kitudakolta magyarságunkat, a Budapesten szerzett élményeit taglalja, a nálunk tanult kifejezéseket mondja fel: „örültem a találkozásnak”, „jó éjszakát”, „gyertek át.” Az előtérben, az étterem mellett kiakasztott tablón a szállodában megfordult hírességek pixeles fényképei, Johnny Weiszmüllertől Tyereskován át Paris Hiltonig. Azt is feltüntetik, mi volt a kedvenc ételük: Jean-Paul Sartre-nak például a sajttorta ízlett a legjobban. Kisétálunk a forradalom előtti Havanna nagy- és félvilági életének ütőerét jelentő La Rampára. Az ötvenes évek drámai arányú, futurista formarelikviái. A jövőt azóta sem tudták ilyen lendületessé, egyben elegánssá formálni. Felhőkarcolók, művelődési központok, filmszínházak, minisztériumi épületek. Patria o muerte, díszeleg hatalmasan a rendszermottó az egyik porta felett. A Habana Libre irdatlan hasábja, Castróék főhadiszállása ’59-ben. Vissza a belvárosba. Délután a Testvériség meglehetősen rendezetlen parkján átkelve, a kínai negyed kapuja alatt elhaladva a Capitolio mögötti területet vesszük be. A telefonközpont, egykor szintén maffiózók találkáinak helyet adó szálloda, Bábel tornya art déco-módra csicsázva. A San Rafael bulvár, a bevásárlóutca. (Már ha a termékekkel szórványosan ellátott, félhomályos és poros üzletek jogot adnak ilyen megnevezésre.) A belőle nyíló tér, túlzás nélkül döbbenetes népsűrűség: utcai árusok, mozgóbüfék, focizó kisgyerekek, piknikező, söröző, zenélő, tereferélő társaságok, bandázó gimnazisták. Egy padon csüggedt tekintetű homoszexuálisok szoronganak. Típusképek sűrűje: emeleti ablakból kötélen vödröt engednek le, hogy átvegyenek valamilyen árut. A láz, ami egész Havannát rángatja, mintha innen terjedne szét. Gyulladt ideggóc.
Nagyjából ezeken a tereken, ezekben az utcákban fogamzik bennem felismeréssé, ami nyilvánvaló: Bartos Tibornak, az elszántan lefelé élő műfordítónak és memoárírónak nagyon tetszene ez a város. Kedvenc helye lenne Havanna. Cigányélet és önérzetesség: inkább az enyészetet, a romlétet választják, mint azt, hogy önmagukat feladva betagozódjanak az anyagi előnyökkel, normális életfeltételekkel csábító kapitalista Rendbe. A kényszeres „minőségbe”, „színvonalba”, „fejlettségbe” menekvés helyett, ami az emberi gondokat amúgy sem oldja meg, vagy abban a mértékben, ahogyan megoldja őket, újakat is teremt, büszkén süllyednek alá. Kuba azért jó példa erre a választásra, mert nem a „nulláról” indult. Mehetett volna tovább a piaci fejlődés (értsd: egy Amerika-párti oligarchia uralma mellett idővel csak-csak alácsurranó-cseppenő gyarapodás) útján, vagy éppen a Szovjetunió megszűnése, akár Castro visszavonulása, halála után fokozatosan feladhatta volna forradalmi hajthatatlanságát. Minek árán tehette volna meg ezt? A nemzeti büszkeség, a kubai szuverenitás árán? Naiv lenne ezt kijelenteni, mikor nyilvánvaló: a „szuverén Kuba” egy, a maga hatalmi érdekeit szem előtt tartó katonai-politikai klikk projektje. De nem kevésbé lenne tévedés elvitatni, hogy a forradalom mítosza szolgál valamivel a közembernek is. A jóízlés alapvető szabályait (idegen szemmel legalábbis úgy tűnik) tiszteletben tartó propaganda, az inkább Che Guevarára, mint Castróra kihegyezett, főként serkentő szellemű idézetekben, tacepaókban megnyilvánuló személyi kultusz „megemeli” a társadalmi élet tónusát, a „történelmiség” piedesztáljára vonja – még ha a prózai talajszintnél éppen csak egy centivel is magasabbra – egy szerencsétlen helyzetű és sorsú ország valóságát. Elvégre: nemcsak kenyérrel él az ember. (Más kérdés, hogy itt a kenyérhez jutás is kérdéses: jellemzően műanyagízű, tartalmatlan zsemleszerűség jut az asztalra.)
Emelkedés és süllyedés, büszkeség és ernyedtség: ennek együttese az, ami csak itt, helyben érthető meg. És itt tapasztalhatók meg igazán élesen a Bartost vonzó „alaprealitások”. Ami itt van, az tényleg van, annak tolakvó, erőszakos jelenléte van. A fejlett társadalmak mindennapi életének komfortja, rendezettsége csak az érzékek rovására biztosítható. Strukturált, egységes utcakép, tisztaság, kellemetlen szagok és zajok visszaszorítása: mindez az érzéki benyomások semlegesítése felé mutat. Közös élet és magánélet aggályos különválasztása – amire igazán csak a jólét nyújt lehetőséget – ugyancsak ezt a semlegesítést szolgálja. A polgári életmód illemszabályai valamiféle kimondatlan egyezményt alapoznak: ne adjunk okot arra, hogy észrevegyenek, érzékeljenek minket. Az anyagi fejlődés mintha az érzéki valóság elpárolgását eredményezné. Nem csupán pszichológiai, de fizikai szublimációt. Bezzeg Kubában! Iszonyú van-ságok, rohamozó, magukat tudató, nyers „pozitívumok”: az emberi interakciók harsány nyíltsága, természetesen (az, amit az újpesti cigánytelepen forgolódó Bartos a sivalkodás gyönyörkeltő drámájának nevezett), de még oly sok minden: a szemét-, húgy- és szarszag mondjuk, amit a hurrikán utáni száradás szít; a zene, ami az ajtókba-ablakokba kilökött vagy kézben hordott magnókból ordít; az erkélyekre hihetetlen sűrűségben kiteregetett ágy- és fehérneműk és ruhák; a homlokzatokon, a házfalakon nem kevésbé sűrű rétegekben éktelenkedő szürkésfekete piszok; az útszéli vízelvezető árkokban a nap végére tornyosan felhalmozódó hulladék; az őskori markoló, ami nehézkesen forogva, kínlódva, sziszegve, fújtatva átemeli a szemetet a mellette várakozó kukásautóba; egyáltalán: a Kubát úgy-ahogy működtető gépek folytonos dörmögése, rekedt-turhás basszusa; vagy éppen a csapvíz fertőző volta (örökös küzdelem, hogy fürdéskor ne nyeljük le reflexszerűen) stb. stb. – mindezekkel szembeállítva a tisztaság már-már valóságellenes princípiumnak hat. A valóság arra való, hogy dagonyázzunk benne. A valóság mértéke a mocsok. Kuba legalábbis ilyen megállapításokat kínál tálcán. Urbanisztikai vonatkozások. Mintha éppen az enyészet által válna aktívvá (mozgalmassá, élettelivé, egyéni változatosságúvá) az épített környezet, szemben a fejlett világ városainak passzív, műemlékvédelmi frigiditásba dermedt szépségével. Havanna aktív, mondhatni az ocsmányságig aktív szépséget tár elénk, és mintha ez ugyanannyira legitim, méltó módja lenne az „értékek” prezentálásának, mint a renovációs kényszer.
Visszatérünk a Forradalom múzeumához, de most is zárva találjuk, ellenben a mögötte lévő, a hősidők katonai járműveit felvonultató park már látogatható. Dzsipek, csónakok, tankok, páncélkocsik, egy lelőtt amerikai kémrepülő roncsa: ami csak szem-szájnak ingere. A lázadók első repülője, amit az ellenséges erőktől eloroztak, mellette fiatal katona áll őrt. Furcsán méreget bennünket. Felénk lép, jobbra-balra fordítja fejét, kifordítja markát. Cetlit tart, valami angolul írt szöveggel. Annyira megilletődünk, hogy oldalgunk tovább, el se olvassuk, mit akarna tőlünk. Talán néhány dollárért felengedne minket a pilótafülkébe, hogy Insta-fotókat készítsünk? Így múlik el a világ dicsősége? Megtekintjük a park közepén álló üvegépületben nyugvó Granmát. Nem mintha túl sok látnivaló ezen az élvhajón, amely ’56 decemberében viharos időben futott ki egy mexikói kikötőből, fedélzetén Castróval és harcostársaival, szám szerint nyolcvankét compañeróval. Annak rendje-módja szerint végigokádták az utat, hogy aztán partra szálljanak Kuba keleti végében, a Sierra Maestra hegyvonulata alatt. Néhány nappal később már csak töredékük volt életben. Gondolkodóba ejt azért a látvány. Üvegkoporsóba zárt nagymama. A Hófehérke avantgárd újrarendezése? Rossz vicc, persze. De akik odakint nagyban élik az életüket, azok törpék. Beleszülettek a készbe. Nyilván nem is gondolnak rá, mi van odabent. Ha állami ünnepségeken felvonultatják őket az üvegpavilon előtt, akkor sem gondolnak rá. És ez nem az ő hibájuk, ez kényszerűség. Ez a kubai lét „történelmiségének” másik oldala. Ez a park a történelmi létezés hiábavalóságának emlékműve. Tulajdonképpen egész Kuba ennek a hiábavalóságnak az emlékműve, a világlátványosságok planetáris múzeumában, ahol minden náció más-más mítoszt példáz, ezt szemlélteti. Mert minden országnak megvan a maga csak frázisokban élő, valójában nagyon is holt történelmi öröksége. De Kuba különc anakronizmusa jelképszerűen hat. Juventud Rebelde, ez az egyik helyi lap neve, amit leginkább ablakokba kiragaszthatva láthatunk: az utcákon, boltokban beszerezhetetlen bármiféle újság. Az állami mellébeszélés szlogenje, persze; de nem érezhető ebben az újságnévben a csupán egyszer adódó, ragyogó és értéksűrített pillanat megőrzésének szomorú reménytelensége? Ez az újságnév – nyilván – minden idők lázadó fiatalságának igazát hirdeti, és ezen az alapon persze könnyen belátható, mennyire hazug. Ha a hatalom ténylegesen hinne a saját szlogenjeiben, nem zargatniuk kellene az elégedetlen, változást követelő fiatalokat, hanem át kellene engednie nekik a terepet. A fiataloknak, akiket igazol önmagában az a tény, hogy később születtek. Akik egyéb megnyilvánulási és szervezkedési lehetőségek híján ma rendszerkritikus graffitiket („2×2=5?”) firkálnak a havannai falakra. De tegyük fel, hogy a lázadó fiatalság szlogenje nem valamilyen univerzális blabla. Tegyük fel, hogy hús-vér emberek időben és térben jól behatárolható csoportjának, egy nagyon is konkrét forradalmi nemzedéknek, az ötvenes évek Kubájában, csak ott-és-akkor előforduló különleges lényeknek az örökségét jelöli: Castróék példáját, az ő heroizmusukat. Végigcsinálni egy olyan forradalmat, mint ők (és most vonatkoztassunk el attól, hogy mit gondolunk a kubai rendszerről, annak gyakorlati „eredményeiről”, a kommunizmusról stb.): ez nem intézhető el egy egyetemleges, mindent egy lapra söprő kézlegyintéssel. Egyedülálló történet, ledob magáról minden általánosítást.
Nincs minden kor fiatalságának igaza „(változást követelni” a legtöbb esetben talán ugyanolyan konformizmus, mint görcsösen kapaszkodni a múltba) de nekik – elnézve mondjuk Alberto Kordának a forradalmi években készült fotóit ezt érezzük át, és ez az átérzés, bizonyos tárgyilagos empátia elengedhetetlen, ha szeretnénk megérteni történelmi tényeket – igazuk volt. Szemben Batistával, szemben Amerikával, szemben a nyomorral, szemben a megalázó, félgyarmati sorssal. Abban állt volna a feladat, hogy az egyszeri, rendkívüli tettet s vele azt a történelmi igazolást, amit Castro, Guevera, Cienfuegos meg a többiek hősi fotóarca minden társadalmi meg politikai magyarázatnál meggyőzőbben hitet el velünk velünk, kimerevítsék az időbe. Hogy a varázslatos pillanatot, a pillanat varázslatát átmentsék a tartamba. Hogy egyszer a történelemben sikerüljön, ami soha nem sikerült még. Minden személyes elbukást megelőzve az idő múlása árulja el igazán az Ügyet. Az a pillanat, ami a győzelem pillanatára következik rá, a második másodperc, már korrumpálja az egész gigászi erőfeszítést, de legjobb esetben is nagyon hősietlen pangásra váltja át. Ki van abban a helyzetben, hogy a lázadó fiatalságról nevezzen el egy újságot? Olyan fiatalok, akiket egyetlen másodperc évszázadokkal tett vénebbé, egyszer és mindenkorra beleöregbített a hatalomba. Lehetnek-e hatalmon mások, mint a legkonzervatívabb, legbegyöpösödöttebb gerontokraták? „A forradalom még a természetnél is hatalmasabb erő”, olvassuk egy falon Fidel bölcsességét. Pontosabb lenne azt mondani: van a forradalom, és van a forradalom elmúlásának a folyamata, és ez utóbbi még a forradalomnál is hatalmasabb erő. A forradalom költészete minden időben magával ragadja az embereket, s ez talán örök szükségszerűségét bizonyítja. Igen, csak éppen a forradalomnak nem az időben kellene lezajlania. Ki szabadítja ki a Granmát, hogy kihajózzon vele az évek, a napok, a percek sodrásából?
Címszavakban a havannai napok további élményei. Gyermeteg stílusú Jézus-szobor az óvárossal szemben, az öböl túloldalán, Batista nejének felajánlása, miután túlélték az elnöki palota ostromát. A szobor fölötti útkanyarban múzeum, Che Guevara szállása a Havanna bevételét követő napokban, az ajtó felett a jól ismert, hányaveti szignó, amellyel a Nemzeti Bank elnökeként aláfirkantotta a bankjegyeket. Egy festmény, amely zuhatagosan hosszú hajjal ábrázolja, Krisztussá parafrazeálja a forradalmárt. Nem csak az én feltételezésem, maga a kubai látogatókat kísérő idegenvezető is így mutatja be a képet. A múzeum mögött laktanya, teljesen kihaltnak tűnik, csak egy közlegény ül barakkja előtt, néz ránk szelíden, ölében papagájkalicka. Kóbor kutya szegődik nyomunkba, kísér a laktanya melletti nagy, nyílt térségen át, az út mellett kiállított, egykoron nukleáris robbanófejjel felszerelt ballisztikus rakéták felé, melyek kis híján világháborúra adtak okot. Rózsaszín Cadillacek tűnnek fel a távolban, nyugati turisták csujogatása töri meg a csendet, tahóságuk káprázatos. A városban az utcák, az utcák: egy idő után teljesen megkülönböztethetetlenek. Maceo tábornok szobra a Malecónon, mögötte a nyolcvanas években átadott kórház: brutálisabb küllemű épületet talán még nem láttam. Azt üzeni, hogy meggyógyulni valami nagyon rettenetes dolog. Vacsora egy óvárosi, menőnek szánt stílben kidekorált, felkapott és hangos étteremben. Vendégfogadó tündérek, alaposan kitetoválva, mint itt általában a fiatalok. Ez is Kuba: feltűnően szép nőket rontanak el feltűnően ronda tetoválások. A szomszéd asztalnál kopasz, késő-középkorú fehér férfi ül egy csinos fekete lánnyal, aktus előtt vagy után. Bizonyára utána: amikor a számlát rendezi, a lánynak is odacsúsztat néhány bankjegyet. Témátlan beszélgetésük, inkább meg-megszakított hallgatásuk pokla. Esti búcsúséta a városban. Nyugtázása mindannak, amit már láttunk, amit már tudunk, illetve nem-tudunk. Visszatérve Bartoshoz és az alaprealitásokhoz: arra a kérdésre, hogy Kuba valóságosabb-e, mint a világ más helyei, mégiscsak nemmel kell felelnünk. Nem valóságos, már csak a turizmus perverz hatásai okán sem, de ez persze csak másodlagos tényező. A nyomor épp úgy uniformizál, mint a jólét. Még jobban is. Ez néhány nap után válik világossá, mikor lassan megszokásba fásulnak az első benyomások, a kubai barokk rohama is gyengül, vagy kiderül róla, hogy csak megtévesztésre szolgál. A nostalgie de la boue, a vadromantika tarthatatlan pozíció. Egyformán üres közértek és gyógyszertárak, egyformán szegényes üzletek, előttük egyformán kígyózó sorok; egyformán koszos és vedlett épületek, egyformán fakó színek, türkiz, rózsaszín, sárga (a fény is fakó! még reggel is késő délutáni, bágyadt, túlért, bár ez talán annak is betudható, hogy november van). Havanna romjai, amiket néhány napig pompás gazdagságúnak láttunk, végül ismét a szegénység lesújtó bizonyítékaiként lepleződnek le, pont úgy, mint a legidegenebb, legfelületesebb pillantás előtt. Intenzív érzékiségű, de valójában nagyon fáradt monotónia uralja Kubát. Igen, az összeomlás pillanata felszabadíthatja a merev és ép formába zárt gazdagságot (nem várt revelációként bukkanok rá az óvárosban az Alejo Carpentier Alapítvány székházára, arra a kifogástalan állapotú, gyarmati stílusú, fehér-kék épületre, amely a Bartossal kapcsolatos fejtegetéseimben említett, A fény százada című regényben szereplő fiatalok otthonának mintaképe volt; ha Carpentier a Robbanás egy katedrálisban című festményt tette e regény fő motívumává, azt a festményt, amely sejtésem szerint a Bartos-memoárnak meg az általa ábrázolt történelmi pillanatnak is lényegét fejezi ki, annak már értem az okát: innen, a mintakép-háztól egy sarokra, a barokk székesegyház furcsán megbomló, szinte kubista sík-ellentmondásokkal meghasadó homlokzatában mintha nem kevésbé egy robbanás pillanata lenne megörökítve, mint a nápolyi mester képén), de Kuba, épp úgy, mint a mi világunk, már messze-messze túl van az összeomláson. Éljünk bárhol, tulajdonképpen ugyanabban a helyzetben vagyunk benne. De ha így áll a dolog, nem röhejesen megkésett a pesszimizmus is?
