Az eszménytelenség eszménye
Bartos Tibor szabadsága I.: egy különös memoár, jobboldali anarchizmus, Ezra Pound és a Budapest TV
Bartos Tibor műfordító Állami boldogság című memoárját olvasva – az első kötetről és Bartos pályájáról hosszabban máshol írtam, a második rész nemrég jelent meg – az a benyomásunk, mintha valamiféle stratégiai munkát vettünk volna kezünkbe. Egy nagy huszadik századi életstratégia bemutatását, illusztrálását. Vannak szerzők, akik – kicsit bugyután fogalmazva – mintha művük közvetlen folytatásában éltek volna. Vagy „írott” művükhöz szorosan kapcsolódott az „élt” mű. Olyan szerzőkre gondolok, mint Bartos Tibor egyik mestere és barátja, akinek Ulysses-fordítása újraszabásában közreműködött, Szentkuthy Miklós. Vagy Tandori Dezső, aki műfordítói példaképének tartotta őt. Bartos már kamaszkorában megvilágosodott, és ezt a végzetes világosságot semmilyen későbbi fejlemény nem fakította, hogy szabadulni abból, ami van, csak lefelé lehet. Ha volt benne valaha hajlandóság, hogy „higgyen” valamiben, hát egyszer és mindenkorra elenyészett, amikor a háború végén apjával Németországba menekült, elszenesedett vagy széttrancsírozott hullákat kerülgetve vergődtek biztonságosabb vidékek felé. A középosztálybeli, keresztyén családi háttér arra predesztinálta volna, hogy komolyan vehető ember legyen belőle. Vagy arra, hogy ilyen ember akarjon lenni. És lett is belőle bizonyos tekintetben, hiszen magyarítóként, szerkesztőként ott szerepel a neve amerikai, angol írók száz meg száz kötetében. Cigánymese-gyűjteményével, Magyar szótárával is „számottevő” irodalmi tényező. Közben meg mintha minden igyekezete arra irányult volna, hogy a lerontás felé vigye az életét. Hogy ezt a roncsoltságot egy hiteles élet minőségévé avassa, míg mások kényszeresen valami eszmei polírt akarnak adni létezésüknek, ténykedésüknek, és ezért olyan talmi a csillogása annak, amit életmű címén a világ elé tárnak.
Az Arany vasmacska, az emlékirat első kötete, még bohém duhajkodás, rumba-atombomba a Rákosi-korszak zord viszonyai közepette, fél lábbal már az irodalmi életben, a másikkal még az újpesti lebujokban, cigányzenész haverjai társaságában. Az ’56-os forradalom idején és azt követő években játszódó Budapesti lektúra már a karriercsinálás meg a családalapítás valóságával ütközteti össze azt a furcsa bartosi idealizmust, amely éppen mindenfajta idealizmus következetes elutasításában áll. Az Európa Könyvkiadó szerkesztőségi mélyvizében evickélő lektor, változó idők változó elvárásainak, Aczél György és Köpeczi Béla elvtársak kultúrpolitikai eligazításainak közönsége (utóbbi mondja: „Az ávót előbb fogják kiadni gebinbe, mint a könyvkiadást”), a nyugati irodalom fordítójaként és szerkesztőjeként végrehajtója is. Közben párthű zsidó családból való, borzasztóan prűd gyermekorvos asszony mellett él ingerszegény, szexuálisan deprivált magánéletet. „Játszani kell végig a családi élet mozzanatait, mint valami némajátékot, kiaknázni a nyugalmát, társadalmi életet a szerkesztőségben élni, közben nyitott szemmel gondolkodni, hova tovább.” Egy darabig ő, a mindig rosszban sántikáló Rumpelstilzchen, késztetéseit elnyomva hűséget kényszerít magára. Aztán szeretőt keres. „Nem érheti szó a ház elejét. A közbülső napokon rendszerető, gyerekszerető kistisztviselő vagyok. Kurva Keresztanyám is megsúgja, pedig nem tartom élménybeszámolókkal: Aki félrefingik, de a fizetést itthon teszi az asztalra, az sose bukik le. Hát állok elébe az örökkévalóságnak.” A kínlódásnak persze válás lesz a vége. Bartos minden korban érvényes problémát ír körül. Ahhoz, hogy valakinek karrierje meg családja legyen, eszményeket kell hevesen hangoztatnia. És ez független attól, hogy ún. történelmi időket élünk-e. A párt előtt, a munkahelyi vezetőség előtt, a feleség előtt, a komoly emberek előtt hihetően el kell játszanunk, hogy hiszünk az értékekben, amelyek a Közös Ügyet alapozzák. Legyenek bármifélék a társadalmi körülmények, mindig lesz valaki, aki a devóciót megköveteli, bár talán maga sem hisz semmiben. Mintha ez lenne a társadalmi élet titkos lényege: annak a hitnek számonkérése máson, ami bennünk sincs meg. Bartos viszont megvetette az értékeket, eszményeket, és nem volt sok gusztusa ahhoz, hogy felmondja a kötelező hitvallásokat. Ha belement is kompromisszumokba, a belső távolságtartását, szabadságát megőrizte. E szabadságra viszont, ha talán csak egy belső monológ formájában is, folyamatosan treníroznia kellett magát. Azzal, hogy gondolatban konzekvensen túlment a gondolhatón. Annak a számonkérő, felettes jelenlétnek, ami végső soron gondolkodásunkba lopja be magát, lendületét megakasztja, útját tilalmakkal szabályozza, makacsul ellenszegült. A szabadság, tartja Bartos, csak szélsőséges következtetéseiben igazán szabadság.
Határok szüntelen feszegetése: ez Bartos emlékirata, és nem véletlen, hogy nem mondjuk a Magvető Kiadó Tények és tanúk-sorozatában jelent meg, ahol pedig tematikájánál, kortörténeti érdekességénél fogva helye lenne. Nem véletlen, hogy néhány kósza recenzort leszámítva senki nem beszél róla, miközben valóságos reveláció, hogy van „ilyenünk”. Saját Céline, bár persze minden ilyesfajta összehasonlítás suta. Takács Ferenc, aki kiadói munkatársa volt, találóbban az angolszász kultúrából vesz párhuzamot, a „tory anarchistákhoz” hasonlítja őt, mint aki a „szabadsághoz – akárcsak Swift és Burke – zsarnoki lendülettel ragaszkodik, legalább a magáéhoz mindenképpen és mindenáron”. Nekem az Állami boldogságot olvasva mégis egy francia, egy másik anarchiste de droite, Lucien Rebatet jut eszembe, az ő Vichy-korszakban megjelent bestsellere, a Les Décombres. Ő tallóz így a romok között, ő kéjeleg így a szélsőséges stílben, őt viszi magával így annak svungja, hogy sokkoljon. Mintha csak egy elementáris sokkhatás tudná betölteni az űrt, ami a világ után maradt. Hasonló az egyéni képlet is. Bartos minden bevett hitet, vallásit vagy közösségit gúnyol, gyaláz (cigány szeretője metélt „mindzsáját” az ötvenhatos lyukas lobogóhoz hasonlítja), személyeskedik, előnytelen fényben állít be neki nem tetsző alakokat, magánéleti pletykákat fecseg ki (sorolhatnánk hosszan múltidézése áldozatait), antidemokrata (a háborút követő „democsokrácia” kijózanító leckéje életen át elkíséri, mint azt már a rendszerváltás esszéi is mutatják), egyben antiszemita (erről még árnyaltabban később). Ez a képlet magyar viszonyok között nehezen értelmezhető, nincs ilyen megszólalásnak szokása, helye. Mifelénk a szélsőségesnek mondott embereknek az a fő tulajdonságuk, hogy nagyon, de nagyon hisznek valamiben, vagy legalábbis ezt akarják elhitetni magukról. Éppen ezért rettentően kiszámíthatók és unalmasak. A „fejlett Nyugaton” bezzeg egzotikusabb gyümölcsöket termett az eszmei fejlődés fája. Aki beleharap az almába, amit Bartos szakít le nekünk, magyaroknak, kevésbé érez majd hajlandóságot arra, hogy a közösség lelkiismereteként szónokoljon. A fenti összehasonlítás ugyanakkor némi pontosításra szorul. Rebatet-t féktelen gyűlölet hajtotta (s ennek megfelelő műfajt választott: pamfletet írt), az emlékeit összegző Bartosban viszont nem munkáltak ilyen érzelmek. Ahhoz, hogy gyűlöletet érezzünk, kell még valami eszmény. Megcsalt elvárások, szertefoszlott illúziók okán lobban lángra a gyilkos indulat, ennyiben pedig a naivitás jele. Márpedig Bartos minden volt, csak naiv nem. Őt a saját (s néha úgy tűnik, már születéskor készen kapott) igazsága sarkallta arra, hogy sarkosan ítélje meg a világot és benne az embereket. Az a saját igazság, ami talán nem is tételes dogmákban fogalmazódik meg, inkább egyfajta gut feelinget jelent, amitől a mindenkori „rendszer” meg akar fosztani bennünket. Belső iránytűnket akarja más irányba állítani.
Ennek a szabadságvédelmező, szabadságtágító szellemi gyakorlatnak a lenyomata az Állami boldogság. Idézem Bartos talán legvégletesebb, anarchisztikus isten- és eszménytelenségét legélesebben érzékeltető elmefuttatását: „A hit ön- és közveszélyes. (…) Ha engem Hitlernek választanak, gondoltam ki a minap, újraindítom a vonatokat Auschwitzba. Csakis hívők részére. Nemre, fajra, felekezetre tekintet nélkül. Papok első osztály.” Istent meg ideológiákat meghaladni persze relatíve egyszerű ügy. Olyan dolog, ami „adja magát” a modernség utáni ábrándvesztettség korszakában. Sokkal nehezebb lerombolni azt az eszményt, ami önmagunkhoz fűződik. Ami önmagunkat alkotja. A hiúság az idealizmus végső bástyája: azt gondoljuk, hogy lényünk, ez a tündökletesen jelentős és komoly valami, méltó beállítást, közeget érdemel. Minél lehengerlőbb benyomást akarunk kelteni, imázsunkat neurotikus igényességgel munkáljuk ki. Mintha egy valamirevaló életgyakorlatnak éppen ezen a téren kellene komoly feladatokat kiszabnia. Arra kellene szorítania bennünket, hogy megtegyük azt a lépést, ami szembemegy minden hiúsággal, de különös módon éppen azt teszi lehetővé, hogy önmagunké – a „mélyebb”, igazibb magunké – legyünk. Ami nevetséges, önvesztő igénytelenségnek tűnik, az talán pont valamilyen magasabb rendű igényesség bizonyítéka. De legalábbis az igyekezeté, hogy áttörjünk hamis ön- és közképzetek sűrűjén.
Abban, hogy Bartos élete végén megtette ezt a lépést (no persze minden eszmei, ideologizáló ünnepélyesség nélkül), fontos szerepet játszott Forgács Rezső, akit a Budapest TV-s Anettka férjeként ismert meg az ország (és egyszer emlékezetes jelenetben szólalkozott össze a Forró drót ifjú beletelefonálóival, akik – „na, add ide az Anettkát” – neje óradíja után érdeklődtek). Történt, hogy a nyolcvanas évek közepén Forgács Ezra Pound-estet tartott Tolna megyében, ami után közszeméremsértés miatt bíróság elé citálták, az előadásban ugyanis szerepelt két szellősen öltözött nő is. Hét hónap fogházra ítélték, aminek oka persze inkább az volt, hogy fasiszta költő műveit tárta a közönség elé: állítólag Aczél személyes tiltása akadályozta, hogy Poundnak Magyarországon kötete jelenjen meg. (Megjelent végül, még a rendszerváltás előtt, ha csak fű alatt is: a Forgács-előadásban szereplő cantókat Krassó György szamizdatként jelentette meg, ez volt az első magyar nyelvű Pound-válogatás.) A József Attila Kör, amelynek Forgács tagja volt, felkérte Bartost, tartson Pound-előadást az Írószövetségben: „ha Poundot ekkora nyilvánosság előtt megtiszteljük, régi és fiatal írószövetségiek, s miért ne, hiszen tiszteljük szívünkben mindnyájan, ugye”, talán elérik a perújrafelvételt. Bartos A százesztendős Ezra Pound bűnpere Magyarországon címmel meg is tartotta előadását, ami finoman szólva nem nyerte el a megjelent kollégák tetszését. A perújrafelvétel sem történt meg, Forgácsnak végül három hónapot kellett Baracskán töltenie. Mikor kiengedték, felső utasításra kizárták a József Attila Körből, mivel az Írószövetségnek börtönviselt tagja nem lehet. Bartos eztán nevelt fiaként tekintett Forgácsra, az pedig a rendszerváltás után mecénása lett a műfordítónak. Igaz, ő a fordítást mindinkább hanyagolta, „teljességügyi” folyóiratot szerkesztett, ökológiai problémák feltárásába vetette bele magát, járta az országot. Az ezredfordulón Bartos már a Csala Zsuzsát, Sáfár Anikót, Lexikét, Terry Blacket, Gyurcsok Józsefet és másokat befogadó Anettka-istálló spiritus rectoraként tűnt fel. Anettka médiaiskolájában „médiatörténetet és médiakitekintést” oktatott (a lenti videón 1:19-től látható), könyvet írt róla, operalibrettót írt tiszteletére.
Szórványos műsorrészleteket volt szerencsém megtekinteni ezekből az évekből, mint azt a valószínűleg már törölt felvételt, amelyen a Gagyi című „médiakritikai” műsorban Bartos a Nobel-díja dacára feledésbe merült szerző, Sully Prudhomme kapcsán írói életművek nehéz megítélhetőségéről értekezik. Arcán a sokat tudó ember nyegle mosolya. Nyilván ekkor is, ezzel is provokált: nézzétek, merek ilyen közegben, ilyen emberek között mutatkozni, merek ennyire gagyi lenni. Megelőzve az ironikus értelmezéseket, amelyek a Budapest TV közmondásos gagyiságát már-már valamiféle avantgárd gesztusként mutatják be, de megelőlegezve, előre kifigurázva talán azt a gagyiságot is, amelynek jegyében az irodalmárok magaskulturális csepűrágóként, értelmiségi influenszerként mórikálják magukat. Óriásplakátokon mulatságos grimaszokat vágnak, kékharisnyában illegő anettkáknak mutatják be könyvespolcukat, íróasztalukat, minden fogyasztói elvárásnak és láthatósági trendnek megfelelnek, csak hogy kiélhessék önszeretetüket, ami irodalmi működésük fő indítéka. Csak ők éppen az „olvasásnépszerűsítésnek” meg az „irodalom nagyközönséghez való eljuttatásának” álságos és már elvi szinten visszatetsző szándékával teszik ezt, míg Bartos, amikor feltűnt a Budapest TV képernyőjén, minden ilyen szándék semmisségét nyilvánította ki. „Irodalom nincs többé” – állapította meg már a kilencvenes évek elején adott interjúiban, és nem volt hajlandó úgy tenni, mintha lenne. Ez a „mintha lenne” ugrasztja magasba az amúgy szenvtelen Bartos vérnyomását. Ez a „mintha lenne” alakítja, életen át tartó ellenhatásként, „világnézetét”. Az Állami boldogság nem más, mint vádirat a „mintha lenne” ellen.
A következő részben: Bartos és nagy témája, az általános elprolisodás.