A zenére mozgó toronyház

Kubai napló #1: Havanna

Alig egy napja söpört át Kuba nyugati részén a Rafael hurrikán, de a Madridból érkező repülőjárat tartja a menetrendet. Miami környékén kezdünk ereszkedni a már elvékonyodott esőfelhők közé, széles ívben megkerüljük Havannát, majd simán landolunk a José Martí Repülőtér leszállópályáján. Ha a felfoghatatlan kiterjedésű és bonyolultságú madridi négyes terminálban szelekció és terelés és beléptetés személytelen és gépiesített logisztikája uralkodik (rossz ízlésű, de kivédhetetlen asszociáció: Auschwitznak van ebben az utasmozgató szisztémában folytatása), a havannai légikikötőben még bumfordian kézműves módszerekkel kínozzák a turistát. Összetolt íróasztalok mögött fogad a kubai bürokrácia előörse, a fontoskodásba belefáradt, az iratokba jóformán bele se néző, de azért persze minden apróságon fennakadó matrónák. Van itt valami koncepció, a hátul sorakozó üvegkalitkákba, amelyek elé újabb hosszú ácsorgás után járulhatunk oda, már csinos fiatal nőket telepítettek, egyet-egyet minden kubai rasszból. Távolról csinosak igazán. Savanykás arcú szőkeség tesz fel elég esetlegesnek tűnő kérdéseket. A szoftver lassú-e, ami frissen rögzített arcképünket összeolvassa az útlevélben található fotóval, vagy a hölgy még direkt várat is, mintha szoktatni akarna az állami ütemtelenséghez: nehéz eldönteni. Mire kilépünk az épületből, már szinte teljesen besötétedett, az ég alján valószínűtlen, lila derengés. Ilyen lilája a nyolcvanas éveknek van, ilyen lilát az ironikus nosztalgia eszményít. Vaporwave. Szállásadónk férje kalauzol minket a parkoló felé, a kijárat előtti, pálmafák övezte bárból zeng a salsa. Ennek aztán van üteme, nagy nevetések, mulatozás. Csöpög az eső, fojtó pára. Húszkilós bőröndünket elnyeli a kék Moszkvics csomagtartója. Sofőrünk közli, amit amúgy is tudunk: Havannában nincs áram. Gyorsforgalmi úton robogunk a város központja felé. Vaktában beautózni egy nagyvárosba, ez olyan élmény, ami nem minden nap adatik meg az embernek. (Az utazás elején talán még megengedhető ez az absztrakt pozíció, odalenni a „különleges” élményekért.) A város nem látszik, de mint valami sűrű, nehéz tömeg, érezteti magát. Talán még jelenvalóbban is, mint a látvány. (A fejlett világ nevezetes városai: szépek, szépek. De mintha csak oda lennének vetítve.) A testek sötétjében lehet ilyen élet. A széles, hepehupás utat csak az autófények világítják meg, nedvesen káprázik, árnyak lopakodnak át rajta, anyák kisgyerekekkel, öregek. Arcukon olyan kifejezés villan, mintha lelepleznék őket. Az út szélén, hevenyészett megállókban is árnyékok tolonganak, várnak a buszra, ami ma este feltehetően még kevésbé érkezik meg, mint máskor. Kivilágítatlan biciklik mellett robogunk el, csoda, hogy senkinek nem esik baja. Zötyögés, a rozsdálló beltér bódító szaga: elszunnyadok az anyósülésen. Már a belvárosban ébredek. A fényszóró oszlopsorokat világít meg. Lobbanó fényfoltok az éjszakában, saját áramforrással rendelkező bárok, üzletek. Az utcákon forgolódó, alig kivehető sokaság, nem annyira alakjukat, mint vad rezgéseiket érzékeljük. Megérkezünk. Okostelefon vet fényt az ajtóig, vigyázva lépünk, nehogy belerúgjunk a mellette fekvő hajléktalanba. A bőröndöt nehezen toszigáljuk a szűk és meredek lépcsőn. Amennyire a sötétben megállapítható, szállásunk kifogástalan. Két ledcsőt üzembe helyezve terítjük szét csomagjainkat. Kiállok az erkélyre. Nincsen ige, ami híven adná vissza az utcai zsibongást. Az erkély alatt ácsorgó, láthatatlan emberek duruzsolásának hangja, a szomszéd ház aljában meg a szomszéd utcában folyó beszélgetések, a kerületben meg az egész városban folyó ezernyi és ezernyi beszélgetés egymásba torkolló moraja. Kiáltások, harsanó dudák, hörgő motorok, zenefoszlányok, egymásba akadó ritmusok. De a szemközti lakás erkélyajtajába állított elemes magnó túláriázza az egészet, régi kubai táncdalokkal teremt felszabadítóan érzelgős atmoszférát. Zseblámpa táncoló fényében táncoló, mulatt kislány. El vagyok ragadtatva. Elmerülni a gyomrok, a belek vak tobzódásában: ez Havanna. De az ilyen stílusú kijelentések csak arra jók, hogy megerősítsenek valamit, ami még akkor sem igaz, ha igaz. Finoman ellen kell tartani az első benyomásoknak, az érzékeket hengerlő barokknak. Meditálni azokon a nagyon romantikátlan szavakon, amelyekkel mindezt mégiscsak el lehetne mesélni. Kuba legyen egyszerű, mint egy névelő. Járdaszélek és kátyúk kiszámíthatatlan mélységeibe mártogatva lábunkat teszünk még egy rövid sétát. Egy sarokra tőlünk hatalmas, elegáns szállók, az Inglaterra, a Plaza, a Kempinski, ezek aztán úsznak a fényben, a tér közepén pillantjuk meg először a havannai kliséképekről ismert, kandírozott amerikai autókat.

A beszélgetés folyama, melyet öblös zeneszó is táplál, kora reggelig nem apad, alvásunk mindennek dacára mély és pihentető. A központ központjában lakunk, a reggeli fényben látni, hogy utcánk kis túlzással a polgárháború sújtotta Aleppóból se lógna ki. Szemét. A hurrikán nyomai vagy megszokott kép? De háztömbünk előtt már öregasszony sepreget, talán valamiféle utcafelelős. Nézegetem a lézengőket, összeverődő, szétszéledő kamaszokat, középkorúakat, öregeket. Mozdulataikban a céltalanság gyakorlata. Hajnalban felkelnek, hogy ne csináljanak semmit. Vagy le sem feküdtek. A túlsarki ház emeleti ablakában ágyból kászálódó fekete férfi meztelensége. Míg aludtunk, visszakapcsolták az áramot, a gyümölcsökből, rántottából, sonkából és pirítósból álló reggeli elfogyasztása közben a méretes lapostévén a kubai főcsatorna híradóját figyeljük. Beszámoló a frissen megválasztott Trump első kinevezéseiről. Hazai fronton zajlik a kárelhárítás, kekiben feszítő tanácskozók arca borul paksaméták fölé, merevedik egy kihangosított telefonhívás zord díszletévé. A műsorvezetők mind okostelefont tartanak kezükben, bizonyára azért, hogy érzékeltessék, a legfrissebb híreket szállítják nekünk. Előzetes, felderítő jellegű séta a még erősen pocsolyás belvárosban. A Parque Central, a Capitolio Washingtont mímelő, émelyítő klasszicizmusa, a vele szemben lévő art déco mozi. Kisnövésű férfi siet oda hozzám, spanyol turistaként mutatkozik be, mondjam már meg, hol tudna pénzt váltani. Riadt, tűhegyen csillogó szembogarak. Érthető riadtság, hiszen a pénzváltás és -használat Kubában nem egyszerű dolog. Nem tudok neki segíteni, mi szállásadónknál szereztünk be pesót, csalókán vastag köteget gyömöszöltünk tárcánkba indulás előtt. Az El Floridito, a daiquiri feltalásának helye, Hemingway egyik kedvenc bárja. A felújított, de üresnek tűnő, volt Bacardi-gyár. A Forradalom múzeuma Batista egykori palotájában. A kapuban idős férfi ücsörög, amint közelítünk, karjait keresztbe rakja, bemenni nem lehet. José Martí lovasszobra körül derékba nyesett fák, zöldhulladék. A Paseo del Prado bronzoroszlánjai körül ugyancsak letört ágak terítik a sétányt, kisgyerekek horpadt sörösdobozokkal passzolgatnak. Beülünk frissülni a mór cicomájú Hotel Sevilla bárjába. A lobbiban, ahol a múlt század közepén Graham Greene és más híres nyugati látogatók folytattak bizonyára elbűvölő szellemességű beszélgetéseket, olvasópolcok. Magyar nyelvű könyv vonja magára figyelmemet: Majka életrajzi kötete.

Ki a tengerparti korzóra, a Malecónra, káprázatos kékség, hullámok drámai fröccsenései, odébb a modernista szállodák és a kéttornyú Hotel Nacional látképe a part kanyarulatában. A huszadik században emelt, álarchaikus, ma a forradalmi rendőrség laktanyájaként szolgáló erődszerűség mellett besétálunk az óvárosba. Álljuk a hivatásos turistanyűvők rohamait, amelyek a székesegyházhoz vezető utcában, a Bodeguita del Medio, Hemingway törzshelye előtt a legintenzívebbek. Jineteróként, tehát afféle hímringyóként hivatkozik a kubai köznyelv ezekre a tapadó-akaszkodó, lerázhatatlan, fuvart, „frí túrt”, pénzváltást, ebédet, szivart és még miegymást kínáló alakokra. Bizonyára nem helyi sajátosságot jelentenek ők, általános törvényszerűségek munkálnak itt. Adva van egy fejletlen, az idegenforgalomnak teljesen kiszolgáltatott ország, ami az elmúlt évtizedekben teljesen perverz helyzetben vergődik. Mert – bizonyos értelemben – kizsákmányolással ér fel itt nyaralni, olcsó szolgáltatásokat kihasználni, olcsó örömöket élvezni (bár később tapasztaljuk, ez az olcsóság csak részleges és viszonylagos.) De a kizsákmányolók nélkül végképp nyomorba süllyedne Kuba. Közben nyilvánvaló: a jineterók végtelen megalázkodásukban állnak bosszút rajtunk. Az alázat gyilkos iróniája. Azoknak a nincsteleneknek a fegyvere, akik túl békések, talán lusták is ahhoz, hogy felpofozzák vagy legalább kirabolják a pénzes turistát. Megelégednek azzal, hogy magukat szolgálatra váró, csaholó kutyává alacsonyítva minket abszurd magaslatba emeljenek, és így tegyenek nevetségessé. A pénzszerzési mód elégtétel is egyben. Hiába is próbálna a turista más lenni, mint a róla alkotott kép, a jinetero le-, illetve felrángatja, feldegradálja oda, ahová való. Jövetele: esemény. Legkisebb óhaja: parancs. Éppen az eltúlzott figyelem tárgyaként válunk jelentéktelen senkivé. A legnyomorultabb sztereotípiákat olvassák rá a külföldiekre, akik persze maguk is azért jöttek, hogy a Kubával kapcsolatos sztereotípiákat lássák viszont. Mi pontosan tudjuk, hová érkezünk, ők pontosan tudják, kik érkeznek: ennyi előismeret valamilyen virtuális térbe utal minket, ahol a „találkozásnak” ugyanaz az örökmozgó, gif-képhez hasonló délibáb-gesztusa játszódik le. Jelképes pillanat a katedrális tövében: buggyos-színes folklórruhába öltözött nők fognak közre egy hatvanas amerikai férfit, aki szájában vastag műszivarral fotóztatja magát feleségével, közben markát az egyik nő fenekébe vájja. De a kubai matéria nem ad magán ilyen könnyen fogást. Az utazásnak akkor van minimális értelme (mentsége?), ha a tudásunkat képesek vagyunk letenni. Ha két hét múlva a teljes tájékozatlanság állapotában indulunk haza, mint aki nem is sejti, hogy felfedezett egy új földrészt. A jineterók eljárását nyilván statisztikai tudás alapozza, amihez ezer meg ezer turista megfigyelése szolgáltatott adatokat. Elégszer beválik az akaszkodás, hogy így viselkedjenek. Milyen portrét kap magáról kéretlenül is a nyugati utazó? Szánalmasan bugyuta, a legkönnyebben elbűvölhető, a leghamisabb káprázatok áldozata, gyalogolni két métert nem szeret (taxi, taxi!), néhány kedves szóval (nice moustache! nice shirt!) lekenyerezhető. Ha az ajánlkozás nem hat, a jineterók búcsúzást imitálva lazább hangra váltanak, bevetik a hazug bizalmasság varázsigéjét. Where are you from? Nagyon igyekeznek, hogy megtudják, honnan vagyunk. Tippelgetnek is, Anglia, Francia-, Németország. Talán méltóságunk maradéka, hogy olyan országból jövünk, ami senkinek nem jut az eszébe. Védekezési stratégiának marad a hűvösség, amit úgy-ahogy magunkra erőltetünk, esetleg az ideges fújtatás, míg az egészet meg nem szokja az ember. Plaza de Armas, Havanna legszebb tere, szökőkutak, pálmák, virágok, madarak, barokk paloták. Fáradtan és izzadtan ülök le egy kőpadra. Zenész közeledik, harsonát szegez rám, erőszakosan akarna jókedvet csinálni nekem. Amikor mondom, hogy nem kérek zenét, szinte sértetten kérdezi, hogy miért nem. Mintha küllők közé botot dugnék.

Délután, miután megebédeltünk egy kubai-bolgár étteremben, az óvárosban lófrálunk. Bennem van már néhány koktél svungja, de megakaszt egy kapualjban megpillantott felirat: ROSTI PÁL. Kubára készülve már olvastam a magyar utazóról, aki a 19. század közepén Humboldt nyomdokait követve bejárta Latin-Amerikát, és elsőként készített fényképeket Kubában. A német természettudós egykori lakóhelyén – mert oda lépünk be – szívélytelen teremőrök intenek az emeleti szalon felé. Éppen tart a kiállításmegnyitó. A Rosti által megörökített havannai tereket fényképezte újra a követség fotósa. Budapestről érkezett hivatalos emberek izzadnak. Feltűnést keltünk, mint váratlan vendégek, pláne, amikor a kezünkbe nyomott prospektust magyarul köszönjük meg. Magyar kulturális napokat tartanak, a Macskafogó és A tanú is a műsoron. A beszédek után hivatalosékat tovább szállítják a „rezire”, mi a követségi dolgozókkal beszélgetünk. Kiderül, hogy szerencsés helyen foglaltunk a szállást: ha felénk vissza is kapcsolták az áramot, a város más részeiben ez még nem történt meg. Több napja tartó tisztálkodási és egyéb komfortproblémák meséje. Meg az általános lezüllés meséje. Tíz éve még világvárosi fényárban ragyogott Havanna, nem voltak koldusok, nem volt utcákat lepő szemét. A világjárvány volt a nagy törés, azóta nem tértek vissza a korábbi számban a turisták. Az egyre sűrűbb és egyre hosszabb áramkimaradásokat már a sokat tűrő lakosság is nehezen viseli, leolvadnak a fagyasztók, nincs mit tenni, mint gázon egyszerre megfőzni az egész ételtartalékot, aztán újra- meg újrafőzni az ételeket, amíg csak vissza nem jön az áram. Néhány étterem fillérekért árusítja ki a legínyencebb fogásokat, nehogy rájuk romoljon minden. Akadoznak a kőolajszállítások, az is előfordult, hogy jobb híján az erőművekbe helyi kitermelésű, piszkos tüzelőanyagot tápláltak, tönkre is vágta a masinériát. Minimális fizetések és nyugdíjak, jegyre egyre kevesebb terméket lehet beszerezni. Minőségi éhezés terjed: ha éppen bab és rizs van az üzletekben, akkor hetekig csak babos rizst esznek, a gyerekek értelemszerűen alulfejlődnek így. Boltba járni félnapos program. A benzin viszonylag olcsó, de ritkán van, ha a kocsitulajdonosok odajutnak a kúthoz, akkor már több kannát is megtöltenek, kilométeres sorok alakulnak így. Az amúgy sem kimagasló munkamorál folyamatosan zuhan: egyik beszélgetőtársunk helyi ismerőse idén még nem tette be lábát a munkahelyére, mondván, home office-ból dolgozik.

Az óvárosból vissza a Malecónra, a mellvédre telepedve figyeljük a naplementét. Nagy élet, beszélgetések, melankólia. Zenészek surrannak mögénk, a híres Compay Segundo-számot, a Chan Chant bazseválják, adunk nekik valami pénzt, amúgy is indulnánk. „Maradjatok nyugodtan”, értik félre a dolgot. A Malecón mögötti törmeléknegyedben mászkálva találunk egy viszonylag gusztusos helyet. Croquetast és fajitast vacsorázunk. Olcsó és jó koktélok. Hazafelé a gyéren megvilágított utcákon. Jégkrémező tarka neoncégére hívogat, alatta fiatal nők és férfiak, szépek, jól öltözöttek, gyaníthatóan az elitbe tartozók. A sokaság peremén egyszerű ácsorgók, vonagló bolondok, markukat tartó gyerekek. Kisuvickolt, hidegfényű üzlet. Mandulás-csokis jégkrémet veszek, finom. Megint csak: a leírási nehézségek. Néhány utcát, épületet leszámítva egész Havanna enyészik, omlik össze, dől szét. Mintha valaki fürdőköpenyt hagyna széthullani magán, úgy tárulnak fel a romházakban kialakított, szűkös-szegényes vagy éppen bizonyos jómódról árulkodó lakóterek. Mert Havannának nincsen különböző társadalmi minőségeket szétválasztó logikája. De a magán- és köztereket sem választja szét semmi. Nyitott ajtókban, ablakokban megvillanó képek, mint ezer éve próbált és most nekünk élesben előadott jelenetek: csintalankodó pulyák, aléltan heverésző öregek, dermedt figyelmű tévénézők. A flasztert ellepő, zsivajgó tömeg. A nép. Ennek a mifelénk oly megszokottan, mondhatni: otthonosan üres fogalomnak itt van valósága, nem is akármilyen. Kortárs latin pop, nehéz, gépi ritmusok. Termetes-idomos fekete kismama tűnik figyelmembe, karján csecsemőjével, úgy rázza a tagjait, a fenekét. Hihetetlen finomságú, rétegzettségű mozgás. Guillermo Cabrera Infante Trükkös tigristrióját hoztam magammal az útra, ebben olvasok majd ideillő leírást: „ringatta a csípőjét, az egész testét szépen, nem obszcén, de erotikus, szép mozdulatokkal, ritmusra mozgott, dudorászott szerencsétlen ajkával, vastag, lila ajkával, ritmusra, ritmusra mozgatta a poharát, ritmusosan, szépen, most művészien, és az egésznek a hatása olyan más, olyan iszonyatos, olyan újfajta szépséget eredményezett, hogy sajnáltam, hogy nincs nálam a fényképezőgép, hogy megörökíthessem azt a balettozó elefántot, azt a lábujjhegyen pipiskedő vízilovat, azt a zenére mozgó toronyházat”. Apró bárok, pizzériák, üzletszerűségek. Sámlira kipakolt portékák. Egy flakon napraforgóolaj, átváltva kb. hatezer forint. Tétotván találgatjuk a szállásunkhoz vezető irányt. Sarki bordély, előtte pempős bájak seregszemléje.