Áramszünet és villanófény
Kubai napló #3: La Boca, Trinidad, Cienfuegos
Valahol Havanna-alsón, egy elhagyatottnak tűnő betonhodály melletti parkolóban szétosztják az utasokat, akik taxi colectivókon, közösségi taxikon vidékre utaznak. Mi délkelet felé vesszük az irányt. Az autópálya viszonylag jó állapotban van, jól közlekedhető, pláne számottevő forgalom híján, a táj lapályos, érdektelen. A megyehatárokon sebességmérő akasztófa, hatósági épület, araszolásig lassít a sofőr. Az épület előtt álló egyenruhás bólint, hajtunk tovább. Miután lekanyarodunk a Cienfuegos felé vezető útra, kezd megélénkülni a tájék. Téeszek kapujában kőtáblára festett jelszavak hirdetik a Kubai Munkásszövetség soron következő, huszonkettedik kongresszusát. Lovaskocsikat, az úton átballagó szarvasmarhákat kerülgetünk. A semmi közepén egyszer csak rendőr int le minket. A sofőr kiszáll, egyeztet vele. Miután visszaül a kormány mögé, spanyol nyelvű útitársainkat tájékoztatja, mi a helyzet. Szavaiból azt vesszük ki, a párt főtitkára tesz éppen a környéken látogatást, ezért a fokozott ellenőrzés. Merészen égbe kunkorodó utakon jutunk a Sierra del Escombray hegyei közé. Erdők, falvak, kisebb városok. José Martí mindenütt jelenlévő, csillogó tekegolyó-feje. Földszintes, lapostetős házak, leginkább a verandák, oszlopok kialakítása-elrendezése visz beléjük némi személyes arculatot. A pepita csempekockák, rajtuk az elmaradhatatlan, fehér vas hintaszék kellemes gömbölydedsége. Ismét csak: nehéz különbséget tenni módosabb és szegényebb környékek között. Rendezettség, rendetlenség egymásba oldódik. A hegyekben felhőszakadás ér minket, sofőrünk nem lassít, a kanyarokban mintha kéjjel fröccsentene rá dézsányi vizet a buszra várakozókra. Már tisztuló időben érünk ki a tengerpartra. Trinidad alatt, egy folyócska torkolata mellett fekvő halászfaluban, La Bocában foglaltunk a következő napokra szállást. A faluba bevezető földúton éktelenkedő szakadékokat nagyokat bucskázva hágja át a rozoga Peugeot.
A településkép elég lehangoló, szedett-vedett, vakolatlan házak, improvizált épülettoldások, félig befejezett szotüdülők. Hatalmas, kék esőgyűjtő hordók a tetőkön. Utcánk sarkán kietlen játszótér, porba-sárba süllyedt, csontvázszerű mászókák, libikókák, körhinta, egy magányos kislány hajtja magát rajta. A falusi strand szögletében, akárhányszor megyünk el mellette, ugyanazok a kamaszok, fiatal férfiak merednek felénk. A focilabda olyan „felhatalmazó” gesztussal feszül könyökükbe, mint egy országalma. Természetileg viszont szép a hely. Puhavaj-szívélyességű, már-már kínosan alázatos pincérek fogadnak a falu egyik éttermének teraszán, ahonnan kitűnő kilátás nyílik a tengerbe csúszó, vérvörös napra és vissza, nyugat felé, a Sierra del Escombray-ra. A hegyoldalak szeszélyes hepehupáit mintha gyerekkéz tapasztotta volna oda. Nem messze innen Playa Ancón, a déli part legszebbnek mondott, fehér homokos partja. Nagyon a szezon elején járunk, néhány kósza fürdőzőt leszámítva üres. A napozóágyat, italokat, hal- és rákételeket szolgáltató bódék személyzete vadászik a vendégekre. A tenger széles karéja tárul elénk, görbületét is érzékeljük szinte. Az elkülönülő vízsíkok különös mozgása, egymástól való elforgása az öbölben. A láthatár nehezen kisilabizálható, de határozott, mélykék kontúrvonala (mennyivel szigorúbb, mennyivel „matematikusabb”, mint Vaszary János mondén könnyedségű kék vonásai, amelyekkel mondjuk olasz lidók távlatait szegi be). Az égen vészjósló, sötét felhők gyülekeznek, a szél erőpróbálgatása, recsegnek-ropognak a szárított pálmalevelekből font napernyők. A tenger egyszerre fémes, szürke, színtelen lesz (a „vas” tenger, nincsen ősze), majd eldöntetlen, zöldes árnyalatot ölt. A hirtelen újralobbanó-robbanó fényben, a víz színén a csillámok tánca, rajzanak, pezsegnek, sziporkáznak, aranyhíddá olvadnak (milyen nevetséges, amatőr stílusban, milyen giccses, pontra-pont pointilizmussal lehetne képre vinni ezeket a csillámokat – és milyen káprázat ez élőben, hatalmas erők sejtetése).
Kellemes hely Playa Ancón, de jobban tetszenek a földnyelv oldalában megbújó, kevésbé kiépített, kevésbé látogatott strandok. A halott korallok, amelyek kavicsokká, kövekké morzsolódva a partot terítik, s amelyek jellegzetes rajzolata vendéglátóhelyek lépcsőibe, padlójába, templomok falába dolgozva is szemünkbe tűnik. Ismétlődő, azonos alapmintára épülő s mégis: kimeríthetetlennek tűnő változatosságot mutató fosszíliák. Némelyik követ keskenyebb vagy szélesebb csíkok, dudorodó peremű labirintusjáratok kanyarogják körbe. Kiszáradt agytekervényeknek is hihetnénk őket. Később megtudom: ténylegesen agykorallnak hívják azt a korallfajtát, amelynek ezek a kövek a maradványai. Megfejtésre váró rejtvények, kiútfeladványok. Ujjamat vezetem rajtuk. De honnan és hová lelek kiutat? Az eldöntetlenségeibe folytonosan visszacsavarodó, visszabonyolódó életemből, az örökös megtorpanás, az egyhelyben vergődés útvesztőjéből valami másba, valami egyértelműbe? Ha a labirintus az emberi kultúra alapképeinek egyike, akkor azt a – végső soron – nagyon statikus és nagyon kilátástalan, bolyongó tehetetlenséget szimbolizálja, amiben a rossz gondolkodás helyez el bennünket. Agy és útvesztő alapvető azonosságát felismervén felismerjük azt is: mintha magának a szervnek a külalakja „vallaná meg” szomorú végzetét, azt, hogy spekulációk csomózzák egyre kuszább, gordiuszi lehetetlenséggé. Ha viszont természeti tárgyakra rótt útvesztők vonják magukra figyelmemet, ha a kíváncsiság áhítata révén átadom magamat ennek a figyelemnek, akkor elismerem a jelek hatalmát. A jelekét, amelyeknek nem annyira értelmük, mint célzatuk van, célzatuk, amely jelöli annak az egyetlen, határozott és szabad lépésnek a… mijét? az általános érvényét, amely kivezet minden mondvacsinált, mitizált bonyolultságból. A jelek, a puszta jelek lefegyverző, fenséges, szinte már pátoszos egyszerűsége, szemben a spekuláció által felmutatott és szaporított „eshetőségekkel”.
Biciklizünk hazafelé, de cseperegni kezd az eső, behúzódunk egy tengerparti bár fedett teraszára. A felhők csíkja alatt narancsos-kékesen, akvarelles hígsággal dereng az ég. Élesen definiált napsugarak verik át a fellegeket, úgy söprik a horizontot, mint valami fényszoknya. Kiadós zápor következik, a tenger szürkéskékre vált, mintha anyaga, állaga változna, kristályosan sűrű folyadék hullámai nyalják a partot. Közben a bárteraszon összegyűlteket a műszakját bevégző, már átöltözött ötvenes takarítónő váratlan magánszámmal örvendezteti meg. A tévében valami klip megy, szörnyű, latinos partizene, amire itt salsaként hivatkoznak; a takarítónő előkészítő táncmozdulatok után a pult elé vonul, és szemeit lehunyva, karjait magasba emelve, térdét rogyasztva rázza, rázza a fenekét, dobálja, pattogtatja néhány centire a talaj felett. Körbeállják a dolgozók, nagyokat nevetnek, egyik-másik rá is csap fenekére; a konyhából vihogva kilép aztán az öreg szakács is, kezében valami húsforgató spatula, elnagyolt burleszkmozdulatokat mímelve közelít a külön életet élő segghez. A takarítónő időről időre felegyenesedik, félrevonul, olyan hirtelen komolyodó, zavart szemérmű arccal, hogy most már elég a hülyeskedésből, megkaptátok, amit akartatok – fél perc múlva meg, mintha ellenállhatatlanul hívná a zene, visszabilleg a pult elé, és folytatja a műsort. A vendégek ámultan bazsalyognak, röhögnek, kurjongatva bátorítják; csak egy idősebb nyugati pár néz félre savanyú képpel, szemléli tüntető átszellemültséggel a tengert, ami – igaz, ami igaz – gyönyörű homályba pamacsolódik. Az eső megszakítja a terasz előtt éppen elkezdődött terhesfotózást is: rettenetes ízlésű, formátlan testű nő és férfi, a kismama hernyó-szemöldökök alól pillogat szendén, leopárdfoltos, átsejlő strandköntösből buktatja ki hasát és dekoltázsát, a férfi félmeztelen, nyakig van tetotválva. Szőrös-ideges ölebet is hoztak magukkal, a fotós apródjának, egy kövér kisgyereknek a feladata, hogy pórázon tartsa. A terasz közepén lévő asztalhoz telepednek, hangszórót hoznak működésbe rajta, az apuka és a fényképész markában sörösdoboz szisszen. Időben eláll az eső, hogy még szemtanúi lehessünk a fotózásnak? S. megjegyzése: vágjátok ki a nyelvem, de ezt látni akarom! Mégis hazaindulunk, mielőtt folytatódhatna a szeánsz. Rosszul gondoltuk azonban, hogy az eső kezd csitulni. Ősöreg, rozsdás biciklimen nehezen esik a haladás, a nyereg marcangolja a hátsómat. Feszített tekerés a drámai operadíszletnek is beillő alkonyatban. Mintha savmart üveg mögött tűzvész pusztítana. Kamion zúg el mellettünk, esőben és izzadságban pempővé ázva félreállok. Útszélen ácsorgó, bamba ökör figyeli szenvedésemet.
Reggelenként úgy ébred a falu, mintha gombot nyomnának le. Egyik pillanatról a másikra robbannak a hangok: a kakaskukorékolás, a kutyaugatás, a kikötő zajai utcánk végében, a halászok tereferéje, a bódéjuk ajtajára kiakasztott, hajnalban fogott tengeri herkentyűk árusítójának kántálása, egy másik, a faluban körbekerekező árus ütemes sípolása. Vissza a tengerhez. Míg S. a parti sziklák holdbéli kráterein, vájatain átmászva vízbe ereszkedik és búvárkodik, naplót írok, köveket markolok fel, forgatom őket az ujjaim között. Az anyag „művészi” kiképzése, megmunkálása nyomába sem érhet annak a gazdag fantáziának, amelynek ezek a kövek viselik magukon a jegyét. „Véglegesebben”, szükségszerűbb kiérleltségben mutatkoznak meg, mint bármilyen műremek. A motívumkészlet egységes, de variációi megunhatatlanok, ahogyan a méretek és formák változatossága is az. Őslényfogak, aprócska totemek, ismeretlen értelmű rovátkákkal vésve, pettyes, recés, szálkás vagy éppen vastag, ferde inakkal kidolgozott darabok. S persze ott van a főmotívum, a napsugarasan kifejlő, szétágazó, különös moszat-minták, olyanok, akár a növekedésnek, a burjánzásnak, a létezés monomániájának végtelenségig ismétlődő s mégis egyenként-más, mindig izgalmas újdonságú jelölői. Csontüregek ezek, amelyekben valaha a korallok lágy részei kapaszkodtak meg. A köveket áttanulmányozva a vonatkoztatás műveletét játszom le újra és újra. Jóllehet ezek a jelek nem azért vannak, hogy valaki megfejtse, értelmezze őket – pusztán azért vannak, hogy kifejezzenek valamit, tekintet nélkül arra, hogy valaki tanúja, befogadója lesz-e ennek a kifejezésnek. Ha ezt a helyet nem látogatná senki, ha nem lenne ember, aki szemlélődjön errefelé, ha csak kövek népesítenék be ezt a partot, a szigetet, az egész bolygót: a köveken szereplő jeleknek ez az „éneke” akkor sem veszítene nagyszerűségéből. Sőt, talán csak akkor lenne igazán pompás, öncélúságában tökéletes ez a kifejezésmámor, a világ ősnyelvén folytatott, örökké csak önmagát dadogó kommunikációs aktus. Ha ebben az aktusban mindig csak adó, adó lenne, s nem lenne vevő, aki csak megzavarja, bonyolítja a dolgot… A jelek azért vannak, hogy ne értsük őket. Jobban mondva: hogy ihlessék a nem-értést.
Betaxizunk Trinidad világörökségi városába. Koloniális házak, a főteret a rabszolgatartók egykor fényűző, ma is jól karban tartott, mégis: a szigorúan földszintes környezetben inkább Isten háta mögötti jelentéktelenségükkel tüntető villái fogják közre. Nyomasztóan hat a város egyformasága, az egybenőtt, monoton stílusú házaké, meg a bennük működő, ezernyi ajándékbolté. Ugyanazokat a borzasztó mütyüröket árulják az egész városban, az egész országban. A Casa de la Trova három termében három különböző szuvenírshop működik, de a felhozatal mindegyikben tökéletesen egyforma. Valami központi szuvenírgyár onthatja ezeket a termékeket: szivardobozokat, dominókészleteket, a Granma-címlapokra rápingált, a kubai élet eufóriáját megjelenítő festményeket, Che Guevara-portrékat. Szinte jólesik a szememnek, amikor az egyik üzletben végre egyedi árut: faragott Cadillacek mögé rejtett, ágaskodó fafaszt veszek észre. Képeslapok: stílusra, állapotra mintha a nyolcvanas években nyomtatták volna őket. A könyvkínálat is egyhangú: egy Melbourne-ben élő, óbalos könyvkiadó, bizonyos David Deutschmann Ocean Pressének megsárgult, meggörbült, foltos kiadványai érhetők el, Guevara-művek, Castro-beszédek gyűjteménye, Gabriel García Márquez Kubával kapcsolatos esszéi.
Körözünk néhány órát a városban, résmentes, végtelenített utcafrontok között. A toposzra, amely a vidéki létet kétségbeejtő és sivár elszigeteltséggel azonosítja, Trinidad éppenséggel nem cáfol rá. A város díszei lényegében egy börtön díszei. A hivalkodó, cirádás ablakrácsok mintha hatalmas emberketrecek lennének, fekvő, izzadó, pihegő emberekre látunk rá – egy szőrös férfimellkas lassú, lassú emelkedése-süllyedése érzékelteti finoman az agónia ritmusát, amely inkább meghatározza a kubai életet, mint az, aminek nyomát csak szórványosan találjuk, a lüktető, örök buli –, vagy gyerekek csavarodnak rá a rácsokra, bámulnak minket időtlen bugyutasággal. Megtekintjük a székesegyház Spanyolországban készült, híres Krisztus-szobrát, amelyet a mexikói Vera Cruzba szántak, de miután a kubai partok alatt zátonyra futott a szobrot szállító hajó, az itteni nagytemplomban helyezték el. Érdekesebbek azonban a kubai egyházi művészet naiv példái: a mellette álló Mária, akinek szívéből az anyai fájdalmat jelképezve negyvenfokos szögben áll ki egy tőr, vagy egy másik kápolnában a Szent Sír, benne Jézus valamiféle menyasszonyi csipkefátyollal van leterítve, haja vöröses-ondolált ömlenyként terül szét. Conchita Wurst vagy Szentkuthy Pendragonja inkább, mint a Megváltó. Esteledik. Beülünk egy európai focicsapatok sáljaival, zászlóival, kabaláival dekorált bárba, lassan hályogos, egynemű szürkeségbe vesznek a harsány színek. A külvárosi utcákon vakoskodva találunk egy sofőrt, aki platós motorján elszállít minket La Bocába. Hogy közel járunk már a faluhoz, azt az út jobboldalán terülő Maisinicú-tanya jelzi, amelynek a hatvanas évek elején egy Alberto Delgado nevű férfi volt az adminisztrátora. Delgado a kubai titkosszolgálat megbízásából érkezett ide, hogy a Trinidad körüli hegyekben megbúvó Castro-ellenes partizánokkal, vagyis – a hivatalos terminológia szerint – ellenforradalmár „banditákkal” kapcsolatba lépjen, és beszámoljon Havannának tevékenységükről. 1964-ben lelepleződött, a banditák brutálisan meggyilkolták. Film készült róla, a farmon emlékközpontot alakítottak ki, kiállítás mutatja be hősiességét.
Itt, Közép-Kubában már korlátozott az áramszolgáltatás. Inkább nincs, mint van. Tulajdonképpen nehezen lehetne áramszünetről beszélni, amikor a szünet a szabály. Rendszert nemigen bírunk felfedezni abban, milyen időszakban kapcsolják vissza az áramot, naponta jellemzően néhány órára. Romantikus utazók, akik már előre a gyertyafényes, bájosan rusztikus valóság képzetével kárpótolták magukat a várható diszkomfortért, kiábrándító leckét kapnak itt. Nem vették számításba a generátort. A mi udvarunk végében, illetve az utca túloldalán is működik egy-egy. Gazdagabb háztartások kiváltsága. Rossz belegondolni abba, mit élnek meg a sötétben kuksoló szomszédok, akik minden este, hattól tízig-tizenegyig hallgatják a generátorzajt. Valóban, olyan ez a szűnni nem akaró, recsegő, zúgó, hörgő, böszme lárma, mint valami allegória. A reménytelen, siralmas küszködésé. Hogy szállásunknak generátora van, a mi szempontunkból nem sokat jelent. Csupán az alsó szintet látja el árammal. Ha a lenti, közös és nyitott terekben ülünk le, vagy a tetőteraszra fekszünk ki, hogy zseblámpafénynél olvassunk, az áramfejlesztőket vagyunk kénytelenek hallgatni. Ha a zaj elől behúzódunk a szobánkba, és ott kapcsoljuk be a zseblámpát, szúnyograjokat invitálunk be az üvegtelen, csupán redőnyökkel fedhető ablakokon. A zaj megszokhatatlan, darálja, őrli az agyat. Minden mást eltöröl: a susogó tengert, a pálmák hajladozó árnyalakját, a holdat, a sűrű, csillagos eget. Ennek a „mindennek” a rovására lehet tehát úgy-ahogy normális életet élni. Maguk az áramkimaradások kiszámíthatatlanságai néhány nap alatt viszont teljesen megszokhatók. Ha mi megszokjuk őket, a kubaiak életében milyen természetességet alakítanak ki?
Van ezzel kapcsolatban egy tanulságos élményünk, bár csak napokkal később, egy cienfuegosi, esti iszogatás alkalmával, egy zsúfolt szállodai bárban szerezzük, ahol ugyan elvileg csak kártyával lehetne fizetni, horribilis átváltási árfolyamon, de a felszolgálókat zsebbe fizetve olcsón jutunk koktélokhoz, és ahol – noha még így is ragyogó fénypont a cienfuegosi belváros sötétjében – nagyjából negyedóránként megy el az áram. A generátor adja meg magát, a vezetékek nem bírják? Szabad a csók, kiálthatná valaki, kiáltják is talán a fotelekben terpeszkedő, részeg külföldi turisták. De vannak itt helyi vendégek is. Görbe estét csapó, középkorú nők ülnek körül egy asztalt, igaz, gyerekeiket is hozták magukkal, rajcsúroznak a hallban, az egyik táncoló kaktusszal a kezében rohangál fel-alá. Az asszonyok szélesen vigyorognak a pincér kezében nyugvó fényképezőgép felé. Egy fotó azonban soha nem tud elég gyorsan elkészülni. Mielőtt a pincér beállítaná a kompozíciót és megnyomná a gombot, ismét kialszanak a lámpák. Totális vakság. Néhány pillanat múlva vakufény hasít bele a sötétbe, s az asszonyok megörökítésre várakozó, finoman előretolt arcán a legtökéletesebben ép, kikezdhetetlen mosolyokat villant. Mennyire otthonos lehet az az éjszaka, amelynek mélységéből előhívja őket?