A waste és a trash
Napló #21: a „nagy művészi vállalkozás” alkonya, az „ajándékozó erény”, a selejt mint önkifejezés, Calasso és az áldozathozatal, magasművészet és szemét
November 7. Művészekre mondják kicsit ironikus vagy lesajnáló hangon: meg akarja váltani a világot. A világmegváltó törekvéseken teljes joggal lehet gúnyolódni, de ennek a megállapításnak az iróniája – érezhető – valójában nem is annyira a fontoskodásnak szól, mint a (mondjuk így) „nagy művészi vállalkozásnak”, aminek a világmegváltó művészet a sokadlagos, csökevényes utánérzése. (Ha ennek az utánérzése egyáltalán.) Hogy ironikus lezserséggel bedobjak néhány közgazdaságtani kifejezést: a „nagy vállalkozás” olyasféle alkotói attitűdöt takar, ami nem a „művészi hatásfok” maximalizálásának, a selejt minimalizálásának elvén alapszik. Nem a költséghatékonyság és a low-waste fogalmain tehát, amelyek ez esetben szorosan összetartoznak. Szemben azzal a hozzáállással, ami a legkisebb alkotói befektetés és kockázat mellett a lehető legnagyobb művészi hasznot kívánja előállítani („megélhetés”), a nagy vállalkozás a lehető legnagyobb befektetés és kockázat mellett meg nem jósolható, kínosan bizonytalan eredményt kínál („élet”). A tehetség garantált hasznosítását méregető kalmárlogikával szemben az „isteni adományok” feltétlen érvényesítését jelenti. Ezt nevezi Nietzsche „ajándékozó erénynek”: „Arra szomjuhoztok, hogy magatok legyetek áldozat és ajándok: és azért szomjuhoztok arra, hogy minden kincset lelketekbe halmozzatok. Lelketek telhetetlen kincsekben és ékességekben, mert erényetek telhetetlen az ajándékozni való akarásban.”
Itt rögtön egy fontos kérdéshez érkezünk. Mi az alkotó (ostobán szólva) „feladata”: az, hogy remekműveket alkosson, vagy az, hogy – tudván: az „eredmény” minőségét, a hasznot a vállalkozás hordereje folytán nem becsülheti meg előre – ezt a lehető legnagyobb befektetést eszközölje? A „nagy művészi vállalkozás” fenti meghatározásának van valami rémesen idealista stichje, félreértések sokaságára ad okot. Zarathustra elragadtatottsága téves benyomásokat kelthet. Valójában nincs szó semmiféle „eszményről”, küldetésről, magasrendű elhatározásról. Ahogy arról sincs szó, hogy a nagy vállalkozás valamilyen bombasztikus stílnek lenne megfeleltethető. Pontosabb, ha úgy definiáljuk a nagy vállalkozást, mint annak a művésznek az esetét, aki helyén kezeli a selejtet. A mű azon részét, ami a mű ellen dolgozik, logikáját, koherenciáját gyengíti. Mert „túl sok”, ízléstelen, otromba, durva, esetleges. Mi sem természetesebb, gondolnánk. Melyik művész tagadná: az alkotómunkának van egy kényszerű mellékterméke, amit az élesre fent művészi tudatosság elkülönít az értékes, érvényes „főtartalomtól”. A nagy vállalkozás viszont annak felismerésére utal, hogy a selejt kitermelése épp olyan szorosan vett „önkifejezés”, mint a művészi érték létrehozása. Nem kevésbé, mint a mű, a selejt is én vagyok. Jobban mondva: a selejt is azt mondja ki, aminek a kimondására hivatva vagyok.
A nagy vállalkozás nem a művészi tudatosságot utasítja el, csupán a waste-et értékeli újra. A selejt a művészetnek nem bosszantó mellékterméke, hanem előfeltétele: rajta keresztül vezet út az érvényes kifejezéshez. De tekinthetünk a selejtre egyfajta placentaként is, amelyben megérlelődik a mű (márpedig a méhlepénynek különös értéket tulajdonítottak a régi társadalmak, szertartásosan elégették vagy eltemették). Az alkotás nem egyenlő a selejt elfedezésének körülményes trükkjeivel. A képességek kibontakoztatását nem lehet alárendelni a waste minimalizálásának. Ha valamilyen mű megalkotásának az az ára, hogy a selejt is megjelenjen (mert a kevésbé értékes teljesíti ki az értékes jelentését, teremti meg a kontextusát; vagy mert a selejt kiszűrése túl sok energiát követelne meg), meg kell fizetni ezt az árat. A modern szerzők közül, hogy csak néhány példát hozzak, Szabó Lőrincnél, Szentkuthy Miklósnál vagy Tandori Dezsőnél ismerünk rá erre az attitűdre. Utóbbiról mondja hagyatékának gondozója, hogy egy-egy alkotása addig érdekelte, amíg az életben maradásban segítette. Nem az volt tehát a legfőbb gondja, hogy „művészileg” támadhatatlan legyen. S valóban: amit tőle kapunk, az sokszor irritáló, esztétikailag „nem eléggé megalapozott” zagyvaság. De ostobaság lenne azt gondolni, hogy ezeket, ha kicsit is reflektáltabban jár el, „megspórolhatta volna” magának és nekünk, ahogyan Szabó megspórolhatta volna, hogy vegyes minőségben „szétírja” az életét, vagy Szentkuthy, hogy elvesszen a szellemi akrobatamutatványokban. Ha a selejttel spóroltak volna, a mű remekbe szabott részét sem tudták volna létrehozni. A művészek többsége viszont általában inkább lemond valaminek a megalkotásáról, semhogy a legapróbb támadási felületet nyújtsa vele a kritikusoknak. A hiúság így válik gáttá a teremtésben. A művészi kifejezés általánosan talán precízebbé válik, de sterilebbé is egyben. (Visszavezetve a művész és a Teremtő analógiáját tételező romantikus közhelyt: képzeljünk el egy Istent, aki nem teremt világot, mert fél, hogy valaki kifogásolja az ízlését…)
November 8. A nagy vállalkozás: az adományok kiárasztása. A kiárasztásnak ez a folyamata pedig olyan kevéssé kiszámított, hogy a végén még az is lehet, hogy kiderül: a szóban forgó adományok nem is léteznek. A befektetés semmilyen hasznot nem hajt. A nagy vállalkozásnak, szemben a ma megszokott művészettel, lehetséges kimenetele az, hogy nem sikerül. Teljes a kudarc, visszavonhatatlan a verdikt. Tehetségtelen vagyok, a világ balekja, aki beképzelte magának, hogy van mit adnia. A kultúra mai „termése” javarészt azért érdektelen, mert biztosak lehetünk benne: akinek a könyvét kezünkbe fogjuk, akinek a zenéjét meghallgatjuk, akinek a filmjét megnézzük, tehetséges. Ha nem is nagyon tehetséges, de megüt egy bizonyos szintet. Van egyfajta kompetenciája. Igazán rossz művek nem kerülnek a közönség elé. A szerkesztettség kultúrája. A szerkesztés mint a művészet lehetőségeinek nivellálása. A művészet előre le van játszva. Amit a kritika rossznak minősít, az általában valamilyen bevált művészi módszer ügyetlen, igénytelen vagy olcsó imitálása. Középszerűen silány. Valóban önazonos, őseredeti rosszal nemigen találkozunk. Hogy hívják azt az emberi adottságot, ami olyan sűrűn és hitelesen állítja elő azt, ami pocsék, mint a tehetség azt, ami érvényes? Nem a tehetségtelenség, hanem a tehetség fordítottja. Nem tudom, mi a neve, de hiányzik. Ha a selejt elhallgat, ha csupán a művészi érték artikulálja azt, ami artikulálható, az olyan, mintha elvesztenénk az emberi szókincs felét.
November 9. Hogyan vált a low-waste művészi logikává? Bizonyára köze van ehhez a polgárosodásnak, ami – mint nagy civilizációs tendencia – minden életjelenségre rákényszeríti a maga jellegét, logikáját, stílusát. Nagyon érdemes tizennyolcadik századi magyar költőket olvasni, olyan szerzőket, akiket csak névről vagy már névről sem ismerünk. Tanult pózok, vastag közhelyek, küszködés az alig megművelt nyelvvel, féldilettáns terjengés, elszórt, esetleges „találatok”. A selejt elnyeli az aranyrögöket. Mégis, szembeszökő, hogy e szerzők vállalkozása – pedig hol volt még akkor a mai értelemben vett művészi öntudat és komolyság – mennyivel „nagyobb” volt, mint ami jelenleg megszokott. (Hamvas Bessenyeiről, Kisfaludy Sándorról írva tesz fontos megállapításokat ezt illetően.) Minél inkább finomodik aztán a művészi nyelv, minél tudatosabbá válik az alkotó, annál kevesebb selejt születik. A kultúra „érett” állapota, modernség. Emelkedik a kifejezés általános színvonala. Nem arról van szó, hogy hirtelen több zseni jönne világra. Nem „tehetségesebbek” lesznek az alkotók, de egyre kevesebb a dilettáns, vagy szemléletesebben elkülöníthető érvényes és érvénytelen művészet. Rögzülnek bizonyos sztenderdek, amelyeket megugorva komoly alkotónak minősül valaki. Megjelenik a nagy kísértés: a selejt teljesen visszaszorítható, vagy elkönyvelhető, elrekeszthető ifjúkori „zsengék” címén.
Reflektáltság, kifogástalan ízlés. Az eszközök értő kezelése, az anyag szakszerű megmunkálása. A művész nem enged ki olyan művet a keze alól, ami komolyabb kétséget kelthetne a képességeit illetően. Nem hagyja, hogy gyengének lássák, észrevegyék a hibáit. A waste elrejtésére vagy megszüntetésére irányuló igyekezetnek ugyanakkor egy súlyos illúzió az alapja. Illúzió az a választás, hogy nem termelünk selejtet. Mintha dönthetnénk úgy, hogy nem mutatunk be áldozatot! A selejt így is nézhető: teremtőenergiánk és művészi „presztízsünk” bizonyos hányadának feláldozása, hogy az adományok maradéktalanul kiáradjanak, hogy megszülethessen a nagy mű. Roberto Calasso írja a Kasch romlása című esszéregényében: aki az áldozathozatalt mint a létezés alapvető tényét, az emberi cselekvések legmélyebb értelmét visszautasítja, az attól még ugyanúgy arra van ítélve, hogy élete minden pillanatában áldozatot mutasson be – csak tudattalan, nem kontrollált s ezért veszélyesebb módokon. Calasso hangsúlyozza azt is: nem véletlen, hogy abban a korban, amikor az áldozati kategóriákat elutasító, egyenlőségelvű és szcientista társadalom szilárd formát öltött, egyfajta ellenreakcióként, Baudelaire, Mallarmé, Benn, Flaubert vagy Proust fellépésével megjelent az „abszolút irodalom”. Az írás vált áldozati felajánlássá, ami a „szerző bizonyos megsemmisülését” feltételezte.
E gondolatmenetet folytatva azt mondhatnánk: abban a pillanatban, hogy a művészi eszközök korábban soha nem sejtett módon tökéletesedtek, a kifejezés utolérhetetlen finomságra és árnyaltságra tett szert, a művészi tudatosság immár képes volt átvilágítani a teremtés egészét, beteljesedett az alkotómunka áldozati aktusa. Az abszolút művészet az alkotás selejthányadát valóban már-már nullára szorította – de tette ezt úgy, hogy a szerző az életét áldozta fel mint grandiózus selejtet. A zseniális mű margóján a szerző élete vált waste-té. Ez az aktus rejlett a megtört, tragikus művészsorsok mögött. (Más kérdés, hogy később, amikor az abszolút művészet áldozati tartalmát vesztve a művészi arrogancia fogalmi támaszává vált, „tragikus életet élni” is öntetszelgő pózzá üresedett. Nincs groteszkebb és szánalmasabb kombináció, mint egy közepes életmű és egy nyomorúságos élet.)
Az abszolút művészet avatta fel minden művészi vállalkozások legnagyobbikát. Azt, amelyik a legnagyobb befektetést és kockázatot követelte meg. A nagy vállalkozásoknak azonban pont ekkor kezdett bealkonyulni. Azok, akik az említett szerzők után jöttek, nem ismerték fel, hogy éppen a selejtmentes művészet a legkevésbé praktikus művészet, ez hagyja maga után a legaránytalanabb selejtet: egy egész élet roncsát. Átvették az abszolút művészet mesteri eszköztárát, és a maguk hatásfokszámítgató, haszonleső logikájuk mentén elkezdtek megbízhatóan „jó” műveket gyártani. Ekkor vált igazán egyenletessé és kiszámíthatóvá a kulturális termelés. Kialakult a kulturális élet ma ismert infrastruktúrája és gyakorlatrendszere, a tágabb értelemben vett „kreatív ipar”, amiben az érvényesülésnek szinte áthághatatlan szabályai vannak. A legnagyobb befektetés és kockázat igényével „művészi pályára lépni” karriergyilkos ostobaságnak számít.
Végleg elkülönült a magasművészet, beavatottak szakmai közege, amely a selejt megbélyegzésének különböző narratíváit illeszti kánonba. A selejt pedig, az igényes alkotók életművéből immár végleg kiszerkesztve – a szerkesztés mint ördögűzés! –, vegytiszta trashként csapódott le. Önállósodott, önértelmet nyert. Szemét, ami arra van, hogy szemét legyen. Direkt hulladék, fogyasztói termék. Az, ami waste-ként még mintegy a mű részét képezte, annak függeléke volt s így részesült az adományozó géniuszban (egy könyv zseniálisan elrontott részletei), trashként tökéletesen magába van zárva. A szemétnek is van mondanivalója, de nem a világot fejezi ki, hanem önmagát. Művészet egyfelől, szemét másfelől élesen szét lett választva, ez azonban nem jelenti azt, hogy a művészi kifejezés magasabb szintre jutott volna, mint valaha. Mivel éppen az a kimagasló, rendhagyó művészi teljesítmény, ami bizonyos mennyiségű selejt kitermelését kívánná meg, nem születik meg. Mert a művész ma arra van kondicionálva, hogy a selejt ellenében alkosson – mert még mielőtt egy szót leírt volna, kiszerkeszti a selejtet, és ezzel magát a remekművet szerkeszti ki a lehetőségek sorából. A kultúra „fejlődésének” legutóbbi állomása: a magasművészet szerkesztői megoldások folyamatos újrajátszásaként laposodik el, válik esztétikailag érdektelenné, semlegessé, végső soron: selejtessé tehát. Eközben a trash – mert ez rejteget még valamiféle izgalmat, nyerseséget, közvetlenséget – a kortárs sznobériák és posztmodern ironizálások folytán felmagasodik művészetté.
Mindez egyetlen tényre vezethető vissza. Arra, hogy az alkotók nem veszik figyelembe: amikor a múzsa homlokon csókolja őket, akkor nem csupán a művet „bízza rájuk”, de a selejtet is. – Vajon tökéletes tudatosság és tökéletes dilettantizmus egyesülhet úgy, hogy visszahelyezze jogaiba a nagy vállalkozást?