Az a szó, ami vagyok
Napló #10: Szentkuthy Miklós műélete, az önmeghatározás kényszere, a megszállottság hitelessége
Június 16. Nagyjából egy hónapig (utazás, nagyobb munkák miatt) hanyagolni kényszerültem a Substacket. Most, a tizedik bejegyzésben talán ideje számot vetni azzal, miért érdemes (a „fontosságot” már nem kockáztatnám meg) naplót írni. Bár ezt… a szöveggyűjteményt naplónak nevezni erős túlzás, ha mondjuk Szentkuthy Miklós nagyrészt máig kiadatlan, minden életélményt, futó benyomást és gondolatot felszívó-értelmező naplója a műfaj definitív példája. Van a hivatásos naplóíró, aki olyan kimerítően tárgyalja az életét, hogy felmerül a kérdés, mikor kerít alkalmat arra, hogy éljen, elvégre a nap számára is huszonnégy órából áll. És mégsem érvényes a kérdés, mert a napló egy pillanatot se vesz el tőle, az írás inkább meghosszabbítja a napjait, varázslatos módon megkettőzi, megtriplázza az életidejét. Ars longa, vita brevis, tartja ugyebár a hippokratészi aforizma, amit Babits Baudelaire-en keresztül úgy fordít, hogy „a munka nagy, a nap rövid”. A Szentkuthy-félék esetében érvénytelen ez a megállapítás: ha mű és élet egyneművé lesz, tökéletesen egybeolvad, amint arra minden műfajok közül talán csak a naplóírás ad lehetőséget, az így keletkező életmű vagy „műélet” nem bomlik el a hétköznapi idő tűnő átlagosságában, hanem a hagyományos időkategóriákon túl kiterjeszti magát.
Ez volna tehát a naplóírás haszna. Persze ahhoz, hogy így hasznosítsuk a naplónkat, nem mindennapi beállítódás kell. Energia, elvetemültség, grafománia, kivételes terjengési képességek… és mindenekelőtt exhibicionizmus, annak a köznapi értelemben vett formája (hiszen nincsen naplóíró, aki az „asztalfióknak” jegyzetelne, nincsen „résmentesen” magára záródó személyesség… és innen jönnek a performációs dilemmák, a pózproblematikák, persze nem Szentkuthy esetében, aki a póz kérdését előtérbe emelte, állandóan hangsúlyozta s ezzel, amennyire emberi körülmények között lehetséges, megoldotta), de exhibicionizmus egy még kényesebb és döntőbb értelemben is, kitárulkozás a legelső és egyben legidegenebb utunkba álló előtt: megmutatjuk magunkat magunknak, tudatosítjuk magunkon, -ban azt, amit persze amúgy is tudunk. És ez – a csendes-privát tudatosítás, az önmagunk megpillantásában megvalósuló vallomástétel – sokszor nehezebb, mint bármilyen nyilvános lemeztelenedés, gyónás vagy sztriptíz. – Ezért van az, hogy a póz első védvonalát nem a világgal, hanem önmagunkkal szemben húzzuk meg. Magunkból még magunknak is csak a pózt merjük megmutatni. Az idő múlásával, „nagy horderejű” tapasztalatok birtokában aztán tovább sűrítjük ezt a mondatszerkezetet, eljutunk az emberi létezés reális grammatikai tömörségéig (ahová persze már a legprimitívebb vulgárpszichológia is eljuttatna, ha képesek lennénk végiggondolni a dolgokat): a póz maga vagyunk. Az én az a biztonsági rendszer, ami megakadályozza az én felszínre törését. Felszínre törését annak, ami nincsen, ez szinte tautológia. Hiába dédelgetjük (évezredes kulturális, morális beidegződéseink nyomán) a „maradéktalan őszinteség” beszédmódját, nincsen a póz mögött (alatta, mellette) valami nyersebb, természetesebb, egészségesebb és vonzóbb én-anyag. – Kényszeresen és kétségbeesetten vagyunk, nehogy kiderüljön, hogy nem vagyunk: valahogy így is megfogalmazhatnánk az állapotunkat. Az én ebben a tekintetben nem több, mint egyfajta megelőzés.
„Dehát nincs arra szó, / hogy mily undorító nekem / az exhibíció.” Személy szerint túl gátlásos vagyok, hogy naplót írjak, akár csak olyat is, amit rögtön a tűzre dobnék. Ha naplót írok, csakis ironikusan teszem azt. Az irónia biztosítja azt, hogy a naplóíráshoz elengedhetetlen őszinteséget formailag megvalósítsam. E napló mondatainak őszinte az alakja. Ez a legtöbb, amit megcélozhatok. Ez a hitelességmaximum.
Június 17. Eleve: nyelvet találni, amivel utat nyithatunk magunkhoz, megszólíthatjuk és faggathatjuk, netalán jellemezhetjük és megítélhetjük magunkat: iszonyúan nehéz, már-már lehetetlen. Mielőttünk elérhetnénk a nyelv által önmagunk „leglényegéhez”, a nyelv dermed, mintázódik „félúton” „énné”, és „elrekeszti” az utat (ami persze a tátongó semmibe vezetne, ezért a sok idézőjel). – Az önmeghatározás, öncímkézés kényszere. Azt mondjuk magunkról, hogy „ilyen” meg „ilyen” vagyok, konzervatív vagy progresszív, agnosztikus vagy hívő, sós- vagy édesszájú, cicás vagy kutyás. Magyar, nem turista. Szabad, pont. Pólófeliratok elvágólagossága. Mondunk olyat is, hogy „szeretek” ezt meg azt, a lájkgomb kerekdeden egyszerűnek tünteti fel, ami persze nem az: az ítéletalkotást, a vonzalmat, a tetszést. Szeretni valamit: ilyen nincsen, illetve nem így van, hanem mérhetetlenül összetettebb és ellentmondásosabb módon. – Mi sem megszokottabb az efféle önmeghatározás gyakorlatánál: közösségi oldalakon elhelyezendő „biók” és lélekelemző interjúk stílusa, Wikipédia-szócikkek „Personal life”-szekciójának deskriptív lényegre törése (X. Y. 2004 óta peszketariánus, támogatja a melegházasságot, és szeret horgolni), de egyre inkább és egyre kényszerítőbben a mindennapi beszélgetéseké is: mintha egyfolytában bemutatkozásra, önmagunk örökös összefoglalására lennénk ítélve, mint új iskolában, munkahelyen stb. megjelenve elvárt. És valahol így is van: a kommunikációs közeg olyan, hogy folytonos öndefinícióra-önkivonatolásra szorulunk, ha meg akarjuk értetni magunkat (ennek kóros esete a végtelenségig specifikált szexuális identitások harcias proklamálása), miközben komikus és kínos-kellemetlen az az igyekezet, hogy szavakban ragadjuk meg azt, ami vagyunk. Szószedet-személyiségek.
Én ez vagyok. Te mi vagy? Minden megnevezés önkényes, buta és kicsit megalázó magunkra nézve. Mi az önmeghatározás velejárója? Mi történik akkor, ha mondjuk konzervatívnak vagy éppen kommunistának minősítem magam? Nem történik semmi. Preventív kapálódzás csak, hogy ne ismerjenek félre. De hát magamat sem ismerem igazán. Az az egyetlen szó szeretnék lenni, aminek félreismerhetetlen következménye van, de akárhogy gondolkozom, nem találom. A nyelvem hegyén van, de nincs meg. Őrjítő. – Gombrowicz – hogy egy másik hivatásos naplóírót említsek – azt írja: „Ha a formám a forma paródiája, akkor a szellemem a szellem paródiája, a személyem pedig egy személy paródiája.” A nyelvem, amit magamra használok, pedig szükségszerűen a nyelv paródiája. Ha ezt aláhúzzuk, többé-kevésbé tiszta vizet önthetünk az önmeghatározás poharába, ha már van neki olyanja. Ha belemegyek is (ami elkerülhetetlen) abba a játékba, hogy definiáljam önmagamat, nem vagyok olyan balga, hogy pólófeliratokat ténylegesen magamra vonatkoztassak. Annak, hogy valaki szabad (ponttal ráadásul, nagyon komolyan), nincsen velejárója. Hacsak paradox módon nem az, hogy megmutassa egy ilyen kijelentés semmisségét. Az önmeghatározás nagy velejárója: felismerni, hogy semmi vagyok.
Június 18. Kissé elkanyarodtam az alapkérdéstől: miért érdemes naplót írni, s napló-e ez a felület egyáltalán. Bizonyára az lenne a legtárgyilagosabb, ha megelégednék a „blog” megnevezéssel. Úgy veszem észre, ma már nem nagyon használják ezt a szót. Vagy teljesen összemosódott a blog és a híroldal készítésének elmélete, gyakorlata. A kétezres évek közepén, amikor a nagyközönség kezdett megismerkedni az internet világának alapfogalmaival, és Gyurcsány Ferenc is blogbejegyzésekben osztotta az igét, a blognak még volt valami homályos ígérete, demokratikus ethosza: megszűnnek a publikálás addigi korlátai, s mindenki, akinek van mondandója és azt elég érdekesen fogalmazza meg, akár anonim módon is beszállhat a „közbeszéd alakításába”. A blognak talán nem is annyira a diárium, mint az egyszemélyes folyóirat műfaja az előzménye. Olyan periodikákat említhetünk, mint Karl Kraus Die Fackelje, Németh László Tanuja vagy Szabó Dezső Füzetei, de bizonyos tekintetben Charles Péguy és a Les Cahiers de la Quinzaine is ide sorolható. A blog nyilván már jóval szűkebb ambíciójú valami, mint az egyszemélyes folyóirat elbűvölően túlszabott vállalkozása volt. Jelzi a csökkenő totalitásigényt vagy a növekvő önreflexiót, ahogy tetszik. Másrészt persze ez a szűkebb ambíció, a szimpla fecsegésnek ez a széleskörben elterjedt tónusa hatékonyabban fejleszti ki a véleményalkotás feltételes reflexeit, mint az esszéisztikus világmegfejtés nehézkes stílusa.
Egy szilárd okom van, hogy mégiscsak naplónak, tehát valami nagyon személyesnek, elkötelezőnek nevezzem, amit itt írok (s persze közben egy pillanatig sem gondolom azt, hogy az elnevezés kérdése olyan nagyon jelentős lenne). Mostanra fel kellett ismernem (és ez nem egyszerű ügy, ha valaki „publicistaként” dolgozott, dolgozik még ma is hébe-hóba), hogy a „szellemi fejlődés” nem a több, hanem a kevesebb vélemény felé mutat. Az embernek, ha „tovább akar lépni” (és jogosan kérdezhető: pontosan hová is?), módszeresen le kell építenie a véleményeit. Ez a Substack-oldal, ez a napló egy vélekedésredukció színhelye. – Próbálom más irányból megfogalmazni mindezt. Egy vélemény egészen addig nem tekinthető legitimnek, amíg nem valamilyen megszállottság mondatja velünk. Ha a megszállottságot monomániaként ragadjuk meg, az már sejteti, hogy valójában egyetlen véleményre lehet jogunk, valahogy úgy, ahogyan – a keresztény erkölcsi eszmény szerint – egyetlen nagy, halálig tartó szerelemre. Egyetlenegy, definitív meglátásra van jogunk tehát, ami feleslegessé teszi (mert tartalmazza) az összes többit. – Nem kell meghalni azért, amit gondolunk, de illik megszenvedni érte, kitartó, sokszor reménytelennek tűnő erőfeszítéssel, többszörös nekirugaszkodással, hogy minél pontosabb formába öntsük, a lehető legtömörebben fogalmazzuk meg. A cél: a pont, ahol a vélemény halmazállapotot vált. Önnön minőségi ellentétébe csap át, eléri azt az ideális sűrűséget, ahol már önmagát magyarázza.
Június 19. Nem lehetek olyan naiv, hogy elhiggyem a saját véleményemet. Vannak „meggyőződéseim”. Az lenne hiteltelen, ha azt mondanám, hogy nincsenek. De azt is tudom, hogy a meggyőződéseimben sohasem leszek hiteles. Ha előadom őket, óhatatlanul eljön az a pillanat, amikor „megpattan” bennem – a mondandómban – valami, mondjuk így, „exoterikus” és „ezoterikus” véleményárnyalatokra bomlik szét, amit „gondolok”, „hiszek”, és csak a „komolyság” tehetetlen lendülete visz tovább, hogy „képviseljem az álláspontomat”, folytassam azt az önkényesen kiválasztott gondolatmenetet, amin már elindultam, ami (fogalmazzunk vulgárisan) az „enyém”, de közben épp úgy az enyéim azok a kimondatlan-kifejtetlen belső szempontok is, amik relativizálják vagy egyenesen cáfolják ezt a gondolatmenetet. Nem akkor vagyunk elvtelenek, ha erre a megpattanásra rámutatunk. Akkor vagyunk elvtelenek (őszintétlenek akár), ha nem világítjuk meg ezt a mozzanatot. – Hiteles csak a megszállottságaimban lehetek, illetve abban az igyekezetben, hogy ezeket a megszállottságokat egyetlen közös rögeszmére vezessem vissza. Ez a napló, ez a látszólagos „sokság” azért van, hogy ez a redukció végbemehessen. Valahol nyilván reménytelen igyekezet. Valahol meg: az egyetlen érdemi küldetés.