A szellemi nomadizmus
Napló #28: szabadság a szabadság ellen, nemzeti érzés és begyökerezett öngyűlölet
Február 14. Még egy gondolat Alfred de Vigny verse, A pásztor háza kapcsán. Amit a költő alternatívaként ajánl a vasút által megtestesített, racionalista és mechanisztikus, minden ősi mértéket felszámoló modern élettel szemben, az nem olyasvalami, amit a gyorsaság, a nyughatatlanság, a határtalanság, az elgépiesedés klasszikus ellentétének nevezhetnénk; nem valamiféle begyökerezettség tehát, a megtelepedés-megnyugvás, a saját hely megtalálásának és művelésének az eszménye, hanem, ahogy már a cím is jelzi, a szertelen nomadizmus. A pásztor háza a kerekes kunyhó, négy kerekén szelíden döcög, teteje nem emelkedik magasabbra homlokodnál és szemednél. A véletlen szeszélyesen kanyargó irányát követve kedvünkre bejárhatjuk vele a hófödte magaslatokat, a tengerpartokat, a legtávolibb tájakat is. A modern, embertelen szabadságot visszautasítva Vigny egy földközeli, emberléptékű szabadság igényét fogalmazza meg. Egyébként a természet felé sem olyan reflektálatlan rajongással fordul, mint a naivabb „idillisták” tennék. Egy virággal a kezedben sétálj keresztül a mezőkön, írja, már-már a hippihimnuszok hangján, de baljós fordulattal így folytatja: a Természet komor csendben vár téged. Erdő-mező tágassága jelenti a városi életet megelégelő ember egyetlen menedékét, de a természet, félreértés ne essék, teljesen közönyös a menekülő sorsa iránt; Vigny pedig túl jól ismeri, hogy ne rettenjen meg tőle.
A természet: színpad, amelyet nem renget meg a színészek lába; nem hallja meg az emberek kiáltásait és sóhajait, alig érzem magamon az emberi komédiát, amely hiába keresi az égben néma közönségét. Anyának mondanak, de sír vagyok, jelenti ki a természet, mely örök törvényeknek engedelmeskedik, az ember pusztulása után folytatja magányos és derűs útját az űrben. Vigny ráébred, hogy a természet bájai nem érdemlik meg a csodálatot: tekinteted és könnyeid másnak tartogasd, szólítja meg önmagát, szeresd azt, amit csak egyszer láthatsz. A természet helyett ezért Évát bálványozza, aki afféle „második természetet” jelenít meg, egy nemesebb, emberi tulajdonságokkal feljavított (vagy lerontott, vagy éppen lerontásában feljavított, ahogy tetszik) természetet, aki tükörként szolgál a férfi számára, s olyan csodálatos, hogy a természet is puszta díszletté minősül vissza alakja körül. Az utóbbinak még egyszer dacosan odavág a poéta. Uralmad minden jelénél és összes hiábavaló szépségednél jobban szeretem az emberi fájdalmak fenségét; soha nem kiáltok fel előtted szerelmesen, deklamálja hamisítatlan romantikus stílben Vigny.
J’aime la majesté des souffrances humaines: időzzünk el itt egy kicsit, mert ebben a mondatban sok minden benne van, sok későbbi „fejlemény”, tragikus világnézet, egzisztencializmus, bizonyára az önvesztő komolyság mai kórja is. A tragikus-titáni pózolást szánakozva néző Julius Evola – Kerényi Károly Prométheusz-értelmezésére alapozva – itt idézné az „istenek nevetését”, és válaszolna egyben a korábban idézett Vigny-sorokra is: „Ez a nevetés a titán és a törvényszegő igazi veresége. Kerényi helyesen hangsúlyozza az ókori világ eme alapvető eszméjét. Az olümposzi nevetés halálos. De voltaképpen senki sem hal bele, semmi sem változik az ellentmondásokkal teli emberi lényben, amelynek egyforma joggal képviselője Prométheusz és Epimétheusz. Mit pusztít el ez a nevetés? Magának az egész titáni nyomorúságnak a fontosságát, a titániság állítólagos tragédiáját. Zeusz – a nevető néző – előtt az emberek örök nemzetsége eljátssza örök emberi komédiáját.” Az a tétel, hogy az emberi szenvedés fenséges lenne – miközben ennek az ízléstelen romantikus igazságnak az alattomos utóhatása továbbra is befolyásolja az értékítéleteinket, ld. az említett komolyságkultuszt – ma már nem kimondható. Nem abban az értelemben nem kimondható, mint ahogyan Evola nem vett volna szájára ilyen szavakat; a huszonegyedik századi, cinizmust, kiábrándultságot feltételező illendőség szabályaiba ütközik. (Vajon melyik a jobb eset: amikor szabadon ki lehet mondani valami szörnyűt, vagy amikor rossz okokból nem lehet kimondani?)
De térjünk vissza a vignyi bölcselkedés első feléhez, ami jelen gondolatmenet szempontjából fontosabb. Hogyan is áll a helyzet? A modern szabadság, avagy nagy struktúrák, tömegjelenségek, világtendenciák gigantizmusa egyfelől, amelyben eljelentéktelenedik a személy, s ennek mértékében, mondhatjuk, „szabadabbá” válik; nagyon is személyes, „homlokig érő”, libertárius vérmérsékletű szabadság másfelől, amely a megszerzett saját mértéket és „világintimitást” igyekszik mindenáron megőrizni. Két irányban gondolhatjuk tovább ezt a helyzetet. Az első következtetést tulajdonképpen Vigny maga is levonja: a városok az emberi rabszolgaság végzetes sziklái, a modern szabadság valójában egy minden korábbinál kegyetlenebb rabságot takar, amint azt a városi lét, egyfajta gyökértelen „gyökeresség” mutatja: a gyakorlatban, a hétköznapi életben nagyon is helyhez vagyunk kötve, munka és magánélet és szórakozási lehetőségek egymás viszonylagos közelségében („tizenöt perces város”) megtalálható, szoros időbeosztás és bejáratott életrutin szerint frekventált színhelyeihez; de ez a hely nem igazi hely, egy helye helye inkább, személytelen és történettelen egyen-infrastruktúra. Az örökké vándorló, de valódi helyeket útjába ejtő pásztor szabadsága jelenti tehát az igazi szabadságot.
A másik következtetés elvontabb, és érdekesen kiegészíti az előzőt. Ha végbement a felszabadulás vagy elszabadulás – mint kulturális, civilizációs, történelmi vagy bármilyen egyéb, még általánosabb és még visszavonhatatlanabb értelemben vett törés – aktusa, ha az ember végérvényesen átbukott a szabadság korszakába – és sok értelme nincsen már, hogy emiatt panaszkodjunk –, akkor hiába is akarnánk a dolgokat valamiféle zárt rendbe visszaszuszakolni. Akkor – bármennyire is kellemetlen, szlogenszerű ez a szöveg – szabadságra vagyunk ítélve, és ha nem akarjuk átengedi magunkat személytelen folyamatok hatalmának, egyetlen alternatívánk az, hogy ezt a szabadságot a magunk képére formáljuk, a magunk „magasabb” lehetőségeinek szolgálatába állítjuk. Arra, ami a jelenkorban elfogadhatatlan, nem a rend, hanem a szabadság jelent megoldást. Itt válik nagyon aktuálissá, amit Vigny sejtet. A nomadizmus mint szellemi lehetőség. Mint voltaképpen az egyetlen mai szellemi lehetőség: kerekes kunyhónkat tolva útnak indulni, kalandvágyunknak engedve bebarangolni ismerős-ismeretlen tájakat, s így – szemben a minden határt felszámoló, minden teret egybenyitó, de éppen ezért elidegenítő modern szabadsággal – képesnek lenni belakni az egész világot. Vagy, ha ez a remény túlzó, a szellemi otthonosság esélyét megteremteni potenciálisan bárhol, ahol csak megállunk. Olyan szabadság ez, ami nyilvánvalóan csak keveseké, mert dolgozni kell érte, mert az egyénnek egyrészt a kíváncsiságát és erőfeszítését, másrészt egyfajta mobilis könnyűségét követeli meg (és ez a könnyűség az, ami ma nagyon nem megy, nem „vesz erőt” a nagy szisztémák és szisztémaemberek alapvető és múlhatatlan nehézkességén). Olyan szabadság, ami ellensúlyozza a szokott jelentésben értett szabadságot, a mechanisztikusat, a gépiesen megengedőt, a szabványosítottat, a tömegeset, a jogit. Azt a rideg és lusta szabadságot tehát, ami rideg és lusta embereket termel ki.
Ha a régi lateiner műveltséget, az egyházi tanítást meg az egyéb hagyományos tudásrendszereket úgy vesszük, mint bizonyos szellemi begyökerezettség, helyhez kötöttség biztosítékait, azt kell megállapítanunk, hogy menthetetlenül gyökértelenné váltunk, hiszen ezek a rendszerek nem léteznek többé, vagy nem abban a formában léteznek, mint régen. Az a szervezett tudás, aminek átadására ezek a rendszerek hivatva voltak, szétmállott. Ma van viszont internet, vannak nyílt tudásforrások, vannak inspirálódásra, tájékozódásra, információk és tapasztalatok és élmények megszerzésére korábban nem létező technikai lehetőségek. Van mozgás- és – relatív – gondolati szabadság. Amilyen tudást (rossz szó, persze) így kialakítunk, az szükségszerűen egyéni formájú, hogy ne mondjuk rögtön azt: formátlan. Nincs annak realitása, hogy olyan műveltséget sajátítsunk el, mint amit száz éve akár az átlagos középiskolát végzett ember is magáénak mondhatott. De ennek a formátlanságnak – elismerve, hogy bizonyos szemszögből nézve az „értékvesztő” dekadencia jegye – megvannak az előnyei. Rejlik abban pozitív lehetőség, hogy elmosódnak a megismerés és tapasztalás régi határai. Érvénytelenné, meghaladhatóvá válnak a korábban elfogadott s akkor persze még hasznos gondolati keretek. A szabad asszociáció – s nem bármilyen irányított következtetés – lesz a megismerés kulcsa.
A véletlen szeszélyesen kanyargó irányát követve az ismeretszerzés sok fontos állomását kihagyjuk. Viszont kétségtelen, hogy olyan dolgokat is megismerünk így, amiket semmilyen diszcíplina (úgy is, mint elhatárolt tudományterület s úgy is, mint fegyelmezettség) nem tudna megismertetni velünk. Az a végtelen áramlás, ami a szellemi nomadizmust jellemzi, túlcsap az adottnak vélt kategóriákon, ismerettartományokon, érdeklődéshorizontokon. Egybeoldódik általa „lényeges” és „mellékes” információ, „értékes” és „értéktelen” tudás, „ízléses” és „ízléstelen” művészet, magas és mély, múlt és jelen, kint és bent. „Kultúra” (már e kifejezés is begyökerezettségre, a földműves kitartására és türelmére utal) helyett olyan felszínesebb, de mozgékonyabb viszonyulás jön létre, amire ma talán még nincs is pontos szó. Negatívabb megnyilvánulásaiban nem is lesz egyéb, mint szélsebes felszínkarcolgatás, intellektuális műkorcsolyagála. A pozitívakban viszont izgalmasan új összefüggéseket teremthet. Ami ma szellemileg igazán releváns – legalábbis számomra az –, az éppen ez az újszerű és egyéni összefüggéskeresés, s nem valamilyen már létező diszciplína elmélyítése, intézményes gyökéreresztés a szervezett tudás hűlt helyén.
Február 15. A „népi-nemzeti” alapállás, hogy mást ne mondjak, az internet korában tarthatatlanná válik. (Ezzel az alapállással már régebben is volt baj, méghozzá az, hogy talán túlságosan is a „nemzeti sorskérdések” szintjén, színvonalán rögzítette a magyar közgondolkodást. Hogy így történt, az persze történelmi adottságokból is következik. Egyszerűen szólva: egy francia vagy egy angol megengedhette magának, hogy univerzális problémái legyenek.) Ez nem jelenti azt, hogy ami születés vagy annak révén a miénk, hogy egy közösségnek tagjai vagyunk, megvetendővé vagy érdektelenné válna. Mert talán pont így, nomádként van alkalmunk igazán felfedezni, mi mindent tartalmaz még, ami magyar, mennyivel gazdagabb, mint amit akkor látunk belőle, ha meredt-görcsösen fókuszálunk rá.
Ami „nemzeti örökségként” megszervezett tudásként adódik át, az valójában események, jelenségek, személyiségek, művek, hatások egy szűk, kanonizált köre. Minden bizonnyal szükségszerű, hogy létezzenek ilyen kánonok, bár avult reflexek alakítják ki őket: olyan begyökerezettséget szolgálnak, aminek ma nemigen van esélye. A szellem nomád csavargása viszont lehetővé teszi, hogy végre kimerészkedjünk Magyarországról – Magyarországra, egy tágasabb, terjedelmesebb Magyarországra, amelynek vándorlásunk során folyton kitolódnak a határai, mert valójában nem tud véget érni; mert a szellemi nomadizmus végtelen áramlásába bekapcsolva végtelenül gazdagítható (újragondolható, újraértelmezhető) minden. Nem azért teszünk így, mert „hazafias” céljaink vannak, mert egy újabb, „igazságosabb” kánont szeretnénk alkotni, kijelölni egy helyet, ahol ismét megállapodhatunk. Nem egy új honfoglalás a tét. Szimplán azért érdekel minket Magyarország, mert visz magunkkal a kíváncsiság sodra. Mert így van módunk kapcsolódni további ránk váró, nagy ismeretekhez. A világ bármely tetszőleges pontjához vezető út átvezet rajta. Magyarország újbóli felfedezése – és ez, ha valaki komolyan veszi, persze nagy egyéni küldetés, amit csak kisiklat bármilyen előzetes, pláne kollektív úttervezés, irányszabás – a feltétele a világ felfedezésének, és vice versa1.
Február 16. A begyökerezettség talán utolsó ténylegesen megélhető, de már-már karikatúraszerűen csökevényes formája az, ha reaktívak vagyunk a szűkebb környezetünkben zajló eseményekre. Körülbelül ott tartunk, hogy a hazai hírekre adott érzelmi válasz intenzitása megfeleltethető a „nemzeti érzéssel”. A szellemi nomádnak – amennyiben nincsen fix otthona, illetve otthona tud lenni mindenhol, ahová kíváncsisága nyomán elvetődik – ez az érzékenysége természetesen gyengül vagy átalakul, lebegnek, folyton-folyvást áthelyeződnek ennek hangsúlyai. Az ma már nem ritka eset, ha magyarként valaki mondjuk szorosan követi az amerikai politikát, miközben a magyar közéleti eseményekkel a legalapvetőbb szinten sincs tisztában. Ez is jelzi, hogy ma egyfajta absztrakt „felülnézetből”, „értelemszerű” működésüktől elszakadva viszonyulunk a dolgokhoz. Választunk, aszerint, hogy mihez van ízlésünk és hajlamunk, úgy, mintha csak hobbit választanánk, érdeklődési területet, hírolvasói identitást. Ez a mélyebb jelentése annak, hogy hírfogyasztók vagyunk, hiszen a fogyasztásnak éppen ez a személyre szabott természete a fő jegye.
Hogy jó-e vagy nem jó, hogy így áll a helyzet, nem tudom megmondani. Egy megjegyzés azért tehető. Azokat a személyeket, akiket társadalmi hátterük és eszmeviláguk elméletben arra predesztinált, hogy kozmopolita világpolgárként lépjenek fel a közéleti porondra, hogy a magyar helyett „európai nyelven” alkossanak és így tovább – a liberális értelmiséget tehát, éppen őket, az elmúlt tizennégy év politikai helyzete különös módon belegyökerezte a magyar valóságba. Igaz ez az időközben felcseperedett, egyébként teljesen nemzetközies életet élő fiatalokra is. Hogy a ressentiment, a sértettség, az elkeseredés, az örökös felháborodás és nem pozitív érzések jelentik ezeket a gyökereket, az most nem fontos. A nagy dérrel-dúrral távozó emigráns értelmiségiek nem képesek valóban hátrahagyni az országot. Hurcolják magukkal, hogy újabb és újabb mérgezett gombostűt szúrhassanak belé, megszállottan követik és kommentálják az otthoni eseményeket. A szellemi nomadizmust a legpozitívabb formájában nem olyasvalaminek nem látom, ami a nemzetre „bűnösen” érdektelen lenne – új összefüggéseket alkotva oldja egybe a nemzeti identitást és a „világhoz tartozást”. De amikor azt tapasztalom, egyesek milyen számonkérő hangon emlegetik fel a legjelentéktelenebb magyarországi történést is, milyen megveszekedett hévvel ostorozzák a hazájukat, vetnek meg mindent, ami magyar, ismételgetik az elhasznált toposzokat népünk félrefejlődéséről (mintha többségében nem általánosan „emberi” dolgokat rónának fel a honfitársaiknak) – amikor tehát egyértelművé válik, hogy vannak emberek, akiknek minden energiáját leköti Magyarország – akkor, az öngyűlölet nacionalizmusához viszonyítva egyre növekvő politikai és társadalmi érdektelenségemet, már-már szégyellnivalóan hazátlannak érzem magam.
Csak magyar irodalmi téren is mennyi minden van még, amire rá lehet csodálkozni. Oravecz Imre mondja, és nagyon meg lehet érteni őt, miért mondja, hogy manapság „kismestereknek” mondott, általa igazi mestereknek tekintett írókat olvas. Virág Benedek, Tompa Mihály, Török Gyula, Komjáthy Jenő, Czóbel Minka, Gozsdu Elek, Dukai Takách Judit, Tömörkény István, Petelei István, Szini Gyula, Lovik Károly – ezeket a neveket sorolja. A szerzők, akikbe leginkább a kánon perifériáján ütközhetünk bele, talán nem mind „méltatlanul” elfeledettek, nem alkottak nagy átlagban értékesebb műveket, mint a kánonba iktatott szerzők. Egy kánonba nyilván nem véletlenül kerül az, aki. De vannak még ők is. Ezt a mindenkori „még”-et tudja felderíteni és bevezetni új összefüggésekbe a szellemi csavargás. Más kérdés, hogy egyszer (de talán nincs okunk a túl távoli jövőbe helyezni ezt a lehetőséget), amikor a kánon végképp szétmállik majd, a kánon tartalma is ilyen felfedezésre és rácsodálkozásra váró „még”-gé válik.