Egy vén fehér Hruscsov országában
Filmajánló: A történelem ítélőszéke előtt (1965) r.: Fridrih Emler
Van ez a film, aminek a megnézéséről egyszer már lemondtam, oroszul ugyanis nem beszélek, feliratot pedig sehol se találtam hozzá. Aztán rájöttem, hogy a YouTube-nak van olyan funkciója, hogy automatikusan angolra fordítja az automatikus orosz feliratot, elképzelhető, hogy milyen színvonalú a fordítás, de hát ez van. (Magyarra is megy, de akkor még rosszabb.) Rábukkantam egy nemkülönben suta, de valamivel azért pontosabb angol átiratra is, a kettőt összeolvasva már többé-kevésbé érthető a film, már ha valaki bevállal egy filmért ennyi macerát. De megéri bevállalni. A mű címe az, hogy Перед судом истории, vagyis A történelem ítélőszéke előtt, 1961-62-ben készült, a végéhez közeledő Hruscsov-korszak egészen bizarr terméke, ami alapvetően dokumentumfilm akarna lenni, de inkább játékfilmbe csúszik át, modoros-propagandisztikus jelenetekkel, ugyanakkor izgalmas vizuális megoldásokkal, képi játékokkal. Lényegében arról van szó, hogy Vaszilij Sulgin – mert ő a főszereplőnk, a fehér Oroszoroszág valaha volt szellemi vezére – eljátssza saját magát, a nyolcvanhat éves, törékeny, de egyenes hátú öregembert, aki négy évtized után visszatér Pétervárra, bejárja fiatalkora színhelyeit, a Duma üléstermét, annak a vasúti kocsinak a másolatát, ahol II. Miklós cár aláírta a lemondó nyilatkozatát, és így tovább. Az, hogy egy ember olyan előélettel, mint Sulginé, a hatvanas évekbeli Szovjetunióban még életben volt, már eleve nagyon szürreális dolog, hát az, hogy az „enyhülés” jegyében filmet forgattak róla, amiben „őszinte párbeszédet” folytat egy történészt alakító színésszel, aki a nagybetűs szakmai és erkölcsi igazságot képviseli, és ennek megfelelően rettenetesen irritáló, nyálképű hülye, még furcsább.
Sulginról Antony Beevor legújabb, az orosz polgárháborúról szóló, remek könyvében (Russia: Revolution and Civil War, 1917-1921) olvastam. Újságíróból lett ultrajobboldali Duma-képviselő, észlelte és fájlalta a szociális problémákat, a fronton harcoló katonák szörnyű helyzetét, a cári kormányzat teljes csődjét. A februári forradalom során másodmagával ő vette rá a cárt, hogy – a monarchia megmentése érdekében – távozzon a trónról, a polgárháborúban, majd az emigrációban a fehérek egyik központi alakja lett. A húszas években zavaros körülmények között (beugratta őt a szovjet titkosszolgálat) rövid időre hazaszökött, részben azért, hogy nyomára leljen eltűnt fiának, részben meg azért, hogy saját szemével győződjön meg arról, milyen államot építenek a kommunisták. A második világháború végén, Jugoszláviában került orosz katonák kezére, akik a Lubjankába szállították (a felesége pedig állítólag az ötvenes évekig Magyarországon élt). Ki tudja, Sulgin milyen alkut kötött az ördöggel, hogy életben hagyják, mindenesetre az alapelveit – „nagyorosz” dicsőség, keménykezű vezető – nem adta fel, legfeljebb hozzáigazította őket a politikai realitásokhoz, vagy inkább a realitásokba belelátta, hogy megvalósulnak az elvei.
Miután kiengedték a börtönből, rövid időre, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a Kreml próbált vele kezdeni valamit. Hogy mit és miért, azt bizonyára még ők sem nagyon tudták. Leforgatták vele ezt a furcsa filmet, meghívták a párt XXII. kongresszusára, egy tanulmányút keretében körbeutaztatták az országban, kiadták a leveleit, amiket a szovjet valóságot nem értő emigránsoknak szánt. „[V]onatunk kisiklott, mivel mi a Szovjethatalom megdöntése mellett agitáltunk. A Szovjethatalmat nem kell megdönteni. Az a béke egyik pillére… (…) De én nem lettem kommunista. Ellenkezőleg, kénytelen vagyok vitatkozni a kommunistákkal, és néha igen elkeseredetten. (…) Elválaszt [tőlük] a múlt… Valaki, aki mindent elveszített, nem érezhet ugyanúgy, mint az, aki mindent megkapott” – egy Sulgin lakóhelyét, Vlagyimir városát bemutató riport idézi az egyik levelet, ami a magyar Asszonyok nevű lapban jelent meg. A brezsnyevi átrendeződéssel aztán véget ért az amúgy is groteszknek ható szerepeltetése, 1976-os haláláig szoros megfigyelés alatt állt, de ez nem gátolta meg abban, hogy a vlagyimiri házába zarándokló fiatalokból informális nacionalista kört alakítson.
Mondják, Sulgin úgy találta meg a helyét a hivatalos szovjet életben, hogy közben nem tagadta meg a maga igazát: hiába a rendszernek tett engedmények, élete végéig sziklaszilárd monarchista maradt. Kívánságvezérelt gondolkodás, hamis remény, opportunizmus, pragmatizmus, beletörődés, ravaszkodás, „tigrislovaglás” – mi bírta arra, hogy szerepet vállaljon egy olyan propagandafilmben, mint A történelem ítélőszéke előtt? Talán ez mind együtt? Talán csak éleselméjű volt, és felfogta, hogy a liberalizálódó rendszer pillanatnyi szeszélye, ami lehetővé tette, hogy a nyilvánosság elé álljon, végső soron a rendszer logikáját gyengíti?
Hiszen olyan szerepet, olyan narratívát, ami tényleges politikai hasznot hajtott volna a hatalomnak, nem szabhattak Sulginra. Ezt maga a vezetés is felismerte, ha csak későn is, amikor a (már a poszthruscsovi időkre eső, ‘65-ös) bemutató után három nappal levették a filmet a mozik műsoráról. Egyszerre akarták felhasználni Sulgint a monolitikus szovjet alapítómítosz propagálására, illetve arra, hogy a megváltozott politikai viszonyokat szemléltessék általa, az új Szovjetuniót, ahol immár békévé oldódhat az emlékezés. Nem tudták eldönteni, mihez fűződik a nagyobb érdek: ahhoz, hogy Sulgint társutassá avassák, vagy hogy ellenségként prezentálják őt. Rés nyílt tehát a (normális esetben) résmentesen totális politikai narratívában, Sulgin pedig kihasználta ezt a röpke alkalmat, hogy megvillantsa magát, s vele valamit az ezerszeresen is megtagadott múltból. De pontatlanul fogalmazok: éppen az a szép, hogy Sulginnak egy fűszálat nem kellett megmozdítania mindezért. A „villantást” maga a rendszer végezte el, egy meggondolatlan pillanatában maga helyezte őt oda a nézők elé, árulta el azt, hogy létezik egy ilyen ember – a szimpla jelenléte, a kontraszthatás, amit a szovjet valóságban való megjelenése keltett, bizonyára erősebb volt, mintha valamilyen nyílt ellenforradalmi agitációba kezdett volna.
Sulginnak a filmben egyrészt természetesen a szovjet rendszer apologétájaként kell fellépnie, aki a múltbéli előítéleteit és vétkes történelmi választásait felülbírálva elismeri a kommunista fejlődés eredményeit. És Sulgin a maga módján, a maga kategóriái mentén meg is teszi ezt, amikor a Történész passzív-agresszív moralizálására reagálva arról beszél: el kellett fogadnia a kommunista status quót, amikor „a béke fehér galambja kezdett el körözni a Szovjetunió felett”, vagy éppen azt taglalja, hogy „a Lenin-mauzóleum fényt áraszt”, a bolsevik vezető személye, mint afféle szekuláris szent, milliókat sarkall a jobb életre, s ha előre tudja, hogy így alakulnak a dolgok, talán nem tart a fehérekkel. Persze értjük, miről van itt szó, Sulginnak még csak kacsintania sem kell. Van egyfajta magasabb történelmi szemlélet, ahonnan nézve a Sztálin idején orosz nemzeti autokráciába forduló kommunista kísérlet végső soron az ő alapelvei igazolásaként értelmezhető: ennyit a történelmi fejlődés determinált menetéről, mint mindig, ősi érzelmek és nagy emberek körül forognak a történések.
„Mindig legyen egy hátsó gondolatunk, s ennek a világánál ítéljünk mindenről, miközben úgy beszélünk, mint a nép” – ezt már Pascal megírta, Vaszilij Sulgin esete pedig, ha valamit, hát azt példázza, hogy egy ilyen hátsó gondolat, és nem egy „nagy eszme” tudja a sarkából kifordítani a világot, vagy ha azt nem is, legalább helyet szorítani benne az embernek. Az eszmét bármikor el tudják tőlünk venni, a hátsó gondolatot nem: a világot ez játssza át nekünk, ha csak mentális értelemben is, amikor minden hivatalos és megvallható igazság mástól ered és más érdekeit szolgálja. És talán – ez a legyőzöttség előnye – teljesebben játssza át, nagyobb szabadságba foglalva, mint amit a hatalom biztosít, mint amit azok élveznek, akik a világot birtokolják, és ezért kénytelenek folytonosan felelősséget vállalni érte.
A film dramaturgiája ugyanakkor megkívánja azt is, hogy Sulgin megmaradjon a hajthatatlan politikai ellenfél-ellenség szerepében, hiszen csak így szolgál élő példaként a rendszer újsütetű liberalizmusára: Hruscsov alatt a másként gondolkodókat nem a falhoz állítják, hanem egy asztalhoz ülnek velük, hogy jól kitárgyalják a vitás dolgokat. A film csúcsjelenetében a Történész Sulgin könyveiből részleteket felolvasva bizonygatja, hogy a fehér emigráció szimpatizált és együttműködött a fasisztákkal. Az öreg azzal válaszol, hogy Mussolini fasizmusát és az oroszokra rontó német nemzetiszocializmust nem lehet összemosni. Erre a Történész – de tényleg a legkínosabb, leglehetetlenebb B-filmes modorban – türelmét veszítve, felháborodottan felpattan, hogy belefojtsa a szót: amicus Plato, sed magis amica veritas! A történelmi tényeket bemutatandó filmhíradó-részleteket játszik le Sulginnak egy Hitler-Mussolini-találkozóról és a Vlaszov-hadosztály megalakításáról, de annyira felzaklatják a látottak, hogy kisétál a Névára néző erkélyre levegőt szívni. Ahogyan a balusztrádra könyökölve lehajtja fejét, hirtelen, mintegy a lelki szemei előtt jégpáncél fagy a folyóra, és peregni kezdenek a Leningrád ostroma alatt rögzített, szörnyű képek.
A giccs, a giccs. A történelmi tények hatásvadászata. Nem lehet, hogy a „történelmi igazság” – az is, amelyik valójában hazugság, meg az is, ami félig vagy „teljesen” igaz-igaz – szükségszerűen ilyen leckéztető giccs modorát ölti? Ez lehetne itt az orosz történeti dilemmákon túlmutató, szándékolatlan tanulság, ami általában a történészi és minden hasonló, „értelmezésgyártó” hivatásra nézve kérdéseket vet fel, még akkor is, ha az itt szereplő Történész persze csak torz paródiája egy történésznek. Mintha a múlt megítélésében, az utólagos okosság kinyilvánításában eleve benne rejlene valami kétes motiváltság vagy gyakorlat. És ez a gyakorlat nagyon szembeötlő azoknál a sztártörténészeknél, akiket elragadott (de ma kit, milyen „szellemi” foglalkozás gyakorlóját nem?) a zsurnalizmus démona, akik Jó és Rossz megkülönböztetésének szakértelmét vélik birtokolni: felesleges is sorolnom a neveket. De – ha rejtettebben vagy finomabban is, talán a jobb szándékaik ellenére – azoknak a működésében is benne rejlik, akik nem az elmúlt korok megfellebbezhetetlen bíráiként lépnek fel, tartják magukat a történészi hivatás korrektebb felfogásához, a tények, amennyire lehet, „objektív” feltérképezéséhez.
Arról lehet szó (de most is, mint mindig, csak hangosan gondolkozom), hogy a történészi hivatás is az emberi hübrisz egy kanonizált, „szakmásított” változata, mint más értelemben, más hangsúlyokkal a többi tudósé, a művészeké stb. A történészi szakértelem olyan, mint az isteni providencia, előrelátás és gondviselés kifordítása és karikatúrája: mindenre kiterjedő – vagy olyannak vélt – „hátralátás”, retrospektív türelmetlenség, rosszhiszemű aggályoskodás, ítélkezés. És nem is önmagában az ítélkezéssel van baj. Nem lehet elvárni, hogy az emberek ne alkossanak ítéletet a múltról, már csak azért sem, mert ez az egyik feltétele annak, hogy legyen kultúra és hagyomány és minden egyébfajta, magasrendű emberi teljesítmény. De az egyes embertől, a történésztől igenis elvárható, hogy ne valamilyen Nagy Letromfolás céljára mozgósítsa a tudását. Vagy legalább egyértelműen világítsa meg a helyzetét, s amikor a balusztrádra könyököl, hogy lehengerlőbb legyen a póza, akkor ne várja el, hogy pont a tárgyilagossága miatt tapsolják meg.
Ehhez képest azt látjuk, hogy minden „gondolkodó” ember a jogcímet keresi arra, hogy maximálisan hiteles, s ennek jegyében maximálisan giccses és manipulatív legyen. Mindegyiküknek (annak is, aki még gyermetegen hivatkozik az objektivitásra, de annak is, aki elkoptatott szólamokat ismételgetve élcelődik rajta, s így igyekszik hitelesnek feltüntetni magát) az a leghőbb vágya, hogy elorozza a végső igazságot, ami olyan érzelmi hevítettséget teremt, hogy elpárolog vele szemben minden ellenvetés. A Történész, ez a nyálképű hülye, a fő példakép, a karriermodell. És itt visszatérünk a komolyság mint önvesztés diagnózisához. A Történész megnyilvánulásaiban benne van, archetipikusan benne, nem csak a sztártörténészek, de minden mai véleményalkotó, publicista, szakértő működése.
A történelem ítélőszéke előtt mindezzel együtt jól illusztrálja a problémákat, amelyek a propaganda antropológiai naivitásából fakadnak. A propaganda olyan nézőket feltételez, akik együtt éreznek és hevülnek a megszemélyesített Jóval, jelen esetben a Történésszel, de hát ilyen nézők emberi számítás szerint nem léteznek. A saját életükben talán mind arra törekednek, hogy Történésszé alakuljanak, hogy jogot szerezzenek mások kioktatására, de ha levetítenek nekik egy filmet, mint ez, akkor egyszerűen nem tudnak nem szembehelyezkedni a kényszerítő „történelmi igazsággal”. Lehetetlen nem Sulginnal szimpatizálni, pedig micsoda hülyeségekre vette rá a rendező, Fridrih Emler, ha egyáltalán rá kellett venni őt. Mint amikor a Történésszel egy közparkban sétál, és elhaladnak a tanév vége alkalmából keringőző fiatalok mellett. Két lány odamegy a furcsa öregúrhoz, és angolul, majd franciául megkérdezi tőle, milyen nemzetiségű ő, mire Sulgin kiböki, de mintha fényévnyi értetlenséget kéne áthidalnia, hogy je suis russe!
És ott van a film katartikusnak szánt befejezése, amikor a pártkongresszus szünetében találkozik a kevéssé jelentős történelmi szerepű, de nagy idők nagy tanújaként körülrajongott öreg bolsevikkal, Fedor Petrovval, és Sulgin – már a kamerába meredve, az emigránsokhoz is szólva – hitet tesz a pártkongresszus által lefektetett nagy ideálok, az aktuális szovjet politika iránya mellett. A Kremlben található, modernista Kongresszusi Palota társalgójából az Uszpenszkij-székesegyházra látni. Sulgin és Petrov még egyszer kezet fog, s utóbbi megjegyzi: „Jó, hogy eljött!”, hogy aztán felvonuljon a kongresszus tribünjére, az állva tapsoló elvtársak elé.
Vaszilij Sulgin az élete végén még egyszer, érthetetlen módon, szót kapott. Hogy előre megírták-e a mondatait, vagy úgy vágták meg azokat, hogy mindig csak félig jusson el az érvei kibontásában, nem tudom. A kifejtett gondolatainál mindenesetre súlyosabb a hallgatása, derűs türelme a komolykodó-ripacskodó Történész előtt. Sulginnak e filmben, mint már utaltam rá, elsősorban jelenléte van. És bizony más minőségű, más erősségű jelenléte, mint azoké, akik mellette feltűnnek. Ez a jelenlét az, amin nem talál fogást semmilyen rendezői instrukció, amit nem lehet megvágni vagy megszerkeszteni, nem lehet felhasználni alattomos célokra. Ha az a Sulgin, akit látunk, nem több is, mint Sulgin, aki engedelmesen önmagát játssza, egy megrendezett ellenség, a kamerának kiszolgáltatott, a kamera által előállított propagandakarakter (mi a történelem, ha nem ez a műfaj, ez a félig dokumentarista, félig játékfilmes blődli, a Rossz utólagos instruálása?), a jelenléte, az általános jelenléte meghamisíthatatlan. Sulgin e filmben van. A többit érti, aki érti.