Szike a nyelven
Napló #26: a politika mint egyenlősítő fecsegés, egy diszkriminatív beszéd lehetősége
December 31. Kellett a politika ahhoz, hogy „az legyek, aki”. Hogy most úgy lássam a dolgokat, ahogy. Ez egy szomorú, huszonegyedik századi kijelentés, de ez esetben nem személyes, inkább általános, társadalmi értelemben vett szomorúság rejlik benne. A politika hasznos fogalmi támasz, hogy az ember újraértékelje vagy egyáltalán elkezdje értelmezni a világot. Segít egy síkról egy valamivel emeltebb másikra lépni, segít strukturálni a megszerzett „igazságokat”, annál is inkább, mert manapság nem nagyon áll az embernek rendelkezésére más általános szellemi keretrendszer arra, hogy „világlátást” alakítson ki, meghaladja a készen kapott gondolatokat. Aki „nem megy át” a politikán, az – általában – naiv és érdektelen. A politika lehet palló „önmagunk” felé, igen. Más kérdés, hogy „önmagunk” megtalálása még nagyon az út elején van. Ameddig a politika a fenti értelemben a hasznára válik az embernek, addig elnézhető, ha időlegesen foglalkozik olyan dolgokkal, amelyeknek nincs különösebb jelentőségük. Az az igazán szomorú, ha ezen az időleges állapoton valaki soha nem lép túl. Amikor a politikára való ráhagyatkozás egy egész életet meghatározó attitűddé válik. Mert amennyire megszállottság tud lenni a politika, legalább annyira kényelmesség is, megspórolása egy nagyobb erőfeszítésnek. A politikai diskurzust leginkább ezen erőfeszítés hiányát tudatosítva lehet értelmezni.
Könnyebb politizálni, mint nem foglalkozni a politikával. Egy bizonyos intellektuális szint felett igaz ez az állítás. Hogy mennyire igaz, azt bizonyítja egy szimpla beszélgetés is. Azokért a beszédtémákért, amelyek úgy tudják élvezetessé tenni a társalgást, úgy tudják lendületbe hozni a feleket, mint ami egy jó beszélgetés jegye, s amire az aktualitások megvitatása vagy a csácsogó rosszindulat persze mindig biztosabb biztosíték, meg kell dolgoznunk. Előzetesen meg kell „szenvednünk”, személyessé és élményszerűvé kell tennünk ezeket a témákat, módszeresen fel kell szítanunk a bennük parázsló lényeget, hogy mi magunk lobbanhassunk általuk lángra. Ebben rejlik egy beszélgetés megmunkálása. Aminek – persze – soha nincsen végpontja. Mert voltaképpen egyetlen végtelen és céltalan beszélgetést munkálunk meg, s mi e beszélgetés folyamába bekapcsolódva „munkálódunk” végtelenül. Ha viszont így van, s tételezünk ott is valamiféle „erőfeszítést”, ami a könnyedség és minden-másról-megfeledkezés alkalma, egy sodró beszélgetés, miért gondolnánk azt, hogy az embereknek elidegeníthetetlen joguk van mindenfajta beszédre. Egyfajta céhes öntudat utasítja vissza a szólásszabadság eszméjét. Persze ez már csak utólagos berzenkedés. Abban a korban, amikor illetéktelen nyelvek már az égvilágon mindent, de mindent kibeszéltek, locsogó okoskodás prédájává tettek.
Optimális esetben olyan témákat kellene választanunk, amelyek kirekesztik körünkből a potenciális beszélgetőpartnerek túlnyomó részét. Olyan kérdéseket kellene feltennünk, amelyek redukálják a válaszadók számát. Politika ezzel szemben az, amiről mindenki tud beszélni; az a beszédtéma, ami még a süketnémát is véleményhez juttatja. Ha politikáról beszélünk, azzal „mindenki” szintjére lőjük be magunkat, sőt felhívást intézünk az arctalan sokasághoz, hogy beszédbe elegyedjen velünk. Ahhoz, hogy az egyenlőségelvű társadalom realitássá váljon, elő kellett állítani a politikát mint mindenki számára egyformán felkínálkozó beszédtárgyat. Ebben volt a tömegsajtónak felbecsülhetetlen szerepe. Hogy kialakult egy népszerű regiszter, amely nem enged megfogalmazni semmilyen „kemény” igazságot. Még ha egy állítást szándékunk szerint a lehető legacélosabb, szó szerinti keménységgel fogalmazunk is meg, ebbe a regiszterbe ágyazva rögtön elveszti a konzisztenciáját, igazságjellegét. Általános hamisságállapot mint alattomos, koercív puhaság. Döbbenetes tud lenni, amikor e regiszter használatára vagyunk kötelezve (és ugyan mikor nem vagyunk rá kötelezve, pláne, ha írásból élünk), ennek a puhaságnak a megtapasztalása, a tehetetlenség: hogy mennyire képtelenek vagyunk igazat mondani.
Hány embernek kellene kimetszeni a nyelvét, s a szikének milyen mélyre kellene hatolnia, a nyelvizmoknak milyen titkos gyökeréig, hogy újra megteremtsük egy valamirevaló politika lehetőségét? Nagy tapasztalatot nyújtanak a betelefonálós műsorok vagy a Facebook-élők alatt olvasható kommentfolyamok is: a hozzászólók kizárólag a legelhasználtabb, legunalmasabb politikai szólamokat mondják fel, mégis, fogalmazzunk így, a kinyilatkoztatás köntösében, nagy-nagy titkok felfedésének gesztusával teszik ezt. A politika fogalmaihoz való szabad hozzáférés nem az emberi igazságok kincsestárát gyarapítja, hanem a banalitások prófétáit termeli ki, konvencionális gondolategységek és tudatelemek végtelen körforgását eredményezi, ami – nagy felismerés – bizonyos értelemben az „autentikus” kommunikációs élmény. Pontosabban: a mai világ központi folyamataként vett, a szavak, témák és használóik örökös megmunkálatlanságát feltételező kommunikáció alapszerkezete, fundamentális pokla. Lehet-e a beszédet kommunikációellenes célokra használni? (Lehet, nem lehet: most felveszem ezt is e napló „céljai” közé.) Létezik-e kellőképpen diszkriminatív beszéd, amely megtöri a kommunikáció körforgását? Ha igen, milyen a kirekesztés stílusa? Egy fokozottan „agyas” stílus, mint mondjuk (más-más módon) Calassóé, Poundé, Pynchoné? A merész képzettársítások, az obskúrus referenciák, a nyelvi bonyolultságok: nem úgy hatnak-e, mint egy biztos kézbe került szike manőverei?
Január 1. Sokan panaszkodnak a terjedő apolitikusság miatt. Ez a panasz elméletileg nem lenne kiváltsága valamelyik tábornak, hiszen a jobb- és baloldal egyaránt osztozik a politika mint egyenlősítő fecsegés valóságában. Ma Magyarországon viszont jellemzően csak az egyik oldal dohog a politikai érdektelenségre. Az Orbán-rendszer mintha egyszerre törekedne arra, hogy a „politika alatt” tartsa a társadalmat (s ezzel fenntartsa leválthatatlansága közérzetét), illetve arra, hogy mindent átpolitizáljon (az üzenetek „égetése” a köztudatba). Ezt a működésmódot nyilván lehetne pontosabban definiálni, elemezni. A lényeg az, hogy az apolitikusságot érintő kritika jelen pillanatban inkább a baloldali értelmiség sajátja, amely egyre növekvő sértettséggel van a nehéz sorsú, de közönyös emberek tömegei iránt, akik nem vesznek részt a választásokon, s így hatalomban tartják Orbánt. A politikával márpedig foglalkozni kell, hirdetik, nyelvük betanultan áll rá erre a nagy evidenciákat sejtető, egyben számonkérő hangképzésre. Egyfajta „felső nyelvállás” ez, fókusza egész lényüknek. Hogyan lehet valaki olyan hülye, hogy nem megy el szavazni. Nem fordít energiát arra, hogy tájékozódjon, megértse a folyamatokat, amelyek mérhetetlen hatással vannak az életére. És még mennyi minden „van hatással” van az ember életére, tennénk hozzá szívesen, sokszor mérhetetlenül nagyobb hatással méghozzá, mint a politika, amelynek megszállott taglalása ürügy arra, hogy ne vegyünk tudomást éppen a „fontosabb”, mélyebb következményekkel terhes dolgokról.
Kíméletlen és kérkedő tudatosság, ami a legteljesebb „létfelejtést” takarja. Kikérik maguknak, hogy mások letargikusak mernek lenni, miközben a politikára való ráhagyatkozásukban maguk is az erőfeszítés végzetes hiányát testesítik meg, egy csalóka, valamiféle aktivitás látszatát és presztízst biztosító, de nem kevésbé meddő letargiát. Mennyivel rokonszenvesebb a tiszta közöny, a rezignált, „vidékies” érdektelenség, azoknak az embereknek az attitűdje, akik anélkül értek célba, hogy elindultak volna. Mennyire megnyugtató, ha valakiről tudom, hogy nem várhatok tőle politikai témafelvetés formájában valamilyen tapintatlanságot – ami nem is annyira esetleges nézetkülönbségek, mint annak okán lenne tapintatlan, hogy leránt önmagam képviseletének egy otrombább síkjára, ahol véleményt kell alkotnom, érvelnem kell, csakazértis meg kell védenem a pozíciómat (miközben minden „magasabb” erőfeszítésem abban áll, hogy egy nyílt város definiálatlanságával lépjek fel a világban).
A véget nem érő kommunikáció, a nyelvek folyamatos kerepelése az „aktív letargiát” tartósítja. Aki kommunikál, az egy tökéletesen tehetetlen, kimozdíthatatlan állapotban rögzíti a valóságot, és rögzíti önnön helyét ebben a valóságban. Honnan kerítünk szikét, honnan kapunk esélyt a változásra?