Megszabadulni a témáktól
Napló #24: Tandori Dezső: „egzisztencialitás”, avagy „tematizálatlanság”, verses vezércikk, Wallace Stevens és a „központi vers”
December 10. Tandori Dezsőnek az élete végén az „egzisztencialitás” címén volt, mint mondja, egy nagy „rájövése”. Egy Kurtág Györgynek írott levelében tér ki rá: „Tehát nem az egzisztencia, nem az egzisztencializmus, nem a létezés. Az egzisztencialitás az – esszencia.” Az egzisztencialitás lényege pedig az, amit ő „tematizálatlanságnak” nevezett, s amelyet a „témakivédés” fogalmával emelt alkotói alapelvvé. „Nem az, hogy jó. / Nem az, hogy rossz. / EGYÁLTALÁN” – mellékeli magyarázatul bökversét. A művészetnek ezt a világot jelentő „egyáltalánt”, ezt az alapvetőséget kellene valahogyan kifejezésre juttatnia. Miről szól egy vers? Mire gondol a költő? Arcon kéne csapni, aki ilyet kérdez. A vers abban a mértékben vers, amilyen mértékben nincs témája. Ahogyan például egy szép nyári délutánt lehetetlen tematizálni. Hogy mi történt ezen a délutánon, amikor – tegyük fel – „kimentünk” a természetbe, miről beszélgettünk sétánk alatt, milyen volt az időjárás, satöbbi, satöbbi, azt persze lehet; de ennek a délutánnak a tényét képtelenség. Legfeljebb valamilyen felsorolásra futja tőlünk. Hol kezdjük, persze: melyik utunkba gurult kavicsnál, falevelek rengetegében melyik falevélnél. A tematizálatlan mértéke: egy végtelen katalógus felkínálkozása. (De még ez a tökéletesen tematizálhatatlan délután is iszonyúan konkrét ahhoz képest, amennyire Isten nélkülöz minden témát. Az ő kiváltsága ez, híján lenni minden tematikus, ez-és-ez-vagyok meghatározásnak.)
„Az Aranyt elhagyó, majd Adyt a tematizáltság jegyében követő szerkezet a szeszélyes szépséggel (bocsánat) kibillenő időket témákkal tarkázza, s ez a bőség a tematizálatlanság hatását kelti: nem mindig tudjuk, mi a logikailag pontosan levezethető »értelmi tartalom«, az egzisztencialitást az érzetek hordozzák” – elemzi költőnk saját, Paper Star című versét a Tandori light című kötetében. „Magam a kis témák konkrét, akaratlan-míves légiesítésével bírtam főleg foglalkozni” – írja később, mackókra, madarakra, lóversenyre utalva. Azt, hogy megszólalván valamilyen téma jármába fogjuk magunkat, nemigen lehet megkerülni, hiszen „a tematizálatlan: már téma”, „a tematizálatlan a témákon át nyilvánul meg”. „Tematizálatlant nem lehet mondani. Gtzrwstuiopővbfgjéál – ez is tematizáltság.” Mégis, marad az egzisztencialitás parancsa, beteljesíthetetlen, de feladhatatlan eszmény. Az érvényes művészi kifejezés a létezésténynek nem a magyarázata vagy körülírása (a téma mint öncélú cirkalmasság), nem is az ábrázolása (a téma mint minden lényeget elfedező explicitség), hanem a… megnyilvánítása. De – és ebben rejlik a művészet misztériuma – ha valaki erre a megnyilvánításra törekszik, akkor éppen, hogy nem törekedhet rá, nem gondolhat arra, hogy valamilyen „kozmikus” általánosságot foglal művészi formába, hiszen ezzel témacsapdába ejti magát.
Aki „ki akarja védeni” a témát, annak (ideális esetben) el kell felejtenie mindent, így az egzisztencialitást is – legfőképpen azt. A tematizálatlanság, avagy egzisztencialitás csak az abszolút felejtésben, a színtiszta öntudatlanságban lenne megvalósítható. Mallarmé kései verseit vagy a poésie pure más hermetikus darabjait csábító lenne úgy értelmezni, mint egy minden evilági jelentést kimerítő felejtés bizonyítékait. Hogy azért nem értjük őket, mert az amnézia nyelvén szólnak hozzánk. Amikor Mallarmé azt írja, hogy „olvastam minden könyvet”, s fejvesztett tengeri menekülésre fejezi ki vágyát, mintha erre tenne utalást. Az amnéziának azonban, tiszta sor, nincs nyelve; a nyelv a mindentudás szekrétuma. Csak a kínosan precíz emlékezet beszélhet, csak a legutolsó fűszálat is számon tartó tudat fejezheti ki magát. A katalógus ékesszólása. Arra, hogy a tematizáló tudatossággal leszámoljunk, s így közelebb férkőzzünk a létezéshez, csupán egyetlen eszközünk van: a tudatosság.
Écrire, verbe intransitif, pendíti meg Barthes; de írni, alkotni mégis csak „valamit” lehet, a teremtés csak Isten számára tárgyatlan ige. Ezért van, hogy a zseni működésmódjának megismerése nem árul el semmi fontosat. Ezért érdektelenek végső soron a műhelytitkok. Az embernek akarnia kell valamit, de úgy, hogy nem akarja, amit akar. Ezekről a dolgokról bizonyára nem lehet világosabban beszélni. Az akarat egy tárgyra irányul, a tárgy pedig már témát jelent. Az akaratért, ami nélkül nincsen alkotás, az ember kezeskedik. Addig a „valamiért” lát el, amit akar. És valameddig el kell látnia, hogy valami legyen. De amit így – előzetes szándékkal – létezésre tud kényszeríteni, az nem több, mint valaminek az otrombán tematizált kifejezése. Költő esetében: „verses vezércikk” tehát. Rafináltabb, elvontabb, „légiesebb” vezércikk talán, mint ahogy a századfordulón Csizmadia Sándor és más pártköltők űzték e műfajt, de lényegi minőségében azonos a sztrájkoló vasutasokhoz intézett ódákkal. (A beszélő ember „legkiélezettebb” s ebben a kiélezett groteszkségében legjellemzőbb megjelenése: a publicista. Nem lehet elégszer elmondani, hogy nem lehet elég riasztó tájékozatlanságot, inkompetenciát feltételezni egy publicistánál. És nem lehet elég tartalmatlan és lényegtelen mellébeszélést feltételezni éppen annak esetében, ami szigorúan és „katonásan” tematizált. A témákat úgy is felfoghatjuk, hogy mint annak biztosítékait, hogy sohase beszéljünk igazán arról, amiről beszélünk. A tematizáltság a lényegvesztő locsogás önfenntartásának stratégiája.)
Művészileg akkor „történik” valami, amikor a tematizált – rejtélyes módon, valamilyen „egzisztenciális rímkényszer” hatására – egybecseng a tematizálatlannal. Az „akart” egybeesik a „nem-akarttal”, a „létrejövő” azzal, ami nem jön létre és nem múlik. Ami a remekművet valójában „teszi”, az – kiismerhetetlenül s így akarhatatlanul –: van. Ennyit mondhatunk róla csupán. Ha lehetne akarni, amitől zseniális valami, akkor bizonyára minden tökéletesen középszerű lenne. Nem az, hogy egy vers így vagy úgy épül fel. Nem a líratudományi szempontok. Egyáltalán. Egy jó versben egy szónak pont ott van a helye, ahova került, mert „egisztenciálisan” adott, van éppen ott örök-szabott helye; ahogy a hasnyálmirigy-vezetéknek van ott a helye, a sarki kisboltnak, a Himalájának, az Androméda-ködnek, ahol ezeknek lenni adatott. Ezt a helyfoglalást akarni lehetetlen. Legfeljebb bízni lehet benne. Legfeljebb várni lehet rá. Várni, de, ha lehet így fogalmaznunk, nem temporális értelemben. Az akarat dinamizmusa: a várakozás dinamizmusa. A költő az, aki vár. Ez a kitüntetett szerepe. Várakozik arra, ami szükségszerű, hogy Cioran alapszavát ismételjem. Várakozik arra, ami van. És persze: volt és lesz. Ennek az egybeesésnek az ígéretében él. (E kép furcsán passzol a „léhűtő”, improduktív poétákról alkotott közfelfogáshoz. De a létező szükségszerűsége mellett, amit a költő mér fel, szinte jelentéktelennek tűnik a „kulcsfontosságú” szakmák művelőinek közérdekű nyüzsgése.)
Tandorit, amikor a tematizáltságban a költészetre leselkedő fő fenyegetést fedezte fel, minden bizonnyal Wallace Stevens szellemes megjegyzése ihlette meg, melyet a nagy amerikai költő a pályatársának, Robert Frostnak vetett oda: „Az a baj, hogy ön témákról ír.” A két poéta felfogásbeli ellentétére Tandori utal is a Stevens-fordításait egybegyűjtő kötet (Pasziánsz a tölgyek alatt) utószavában: „Frost, lényegében azért csak a háta mögött, csip-csup dolgok csetreszköltőjének nevezte Stevenst, aki viszont azt állapította meg, hogy Frost poézisében – legalábbis mint mondják, tette hozzá – igen sok a humanizmus.” Ha van költő, aki a tematizálatlant, amennyire ez lehetséges, „mondani” tudta, az éppen Stevens. Megélhetését tekintve egy biztosítócég középvezetője, egy többé-kevésbé eseménytelen élet leélője, negyvennégy évesen jelent meg első kötete, nem gyötörte az a mindig gyanús „műpánik” tehát, amit Hamvas olyan jól elemzett. Tisztesen kivárta, amit ki kellett várnia, a csip-csup „valót”, amit megszólaltathat. Nem mintha ennek a kivárásnak a dolgában a karrierkronológia tényező lenne. Van egy csodálatos verse, Tőszó, mint egy gömb a címe; ebben mintha az egybeesés rejtélyes pillanatát „ragadná” meg: „A szerelmes, a hívő és a költő, / Vágyukból választják szavaikat, / Az öröm nyelve szólal meg velük. / Ekképp ünneplik a központi verset, / A teljek teljét, áttetsző, sugárzó, / Végső fénnyel a legnagyobbat, azt, mely, // Még újaktól duzzad, míg a szokott föld / S ég, fa és felhő, szokott fa és felhő, / Megszabadul az ő szokásaiktól, / S ők: emberek, föld és ég kölcsönös, / Éles képet adnak egymásnak arról, / Mik ők valóban, fogságból kitörve, / Szabad tudás lesz, mit rejtettek addig. / A központi vers már-már a világ”.
Ennek a „központi versnek” a tiszta tematizálatlanjára rímel – ha rímel – a vers, minden setesuta tematizáltság, minden valamiről-valakinek-szólás. Van-e igazibb megszabadulás, kérdezzük Stevens-szel, mint a rájuk kövesedett „szokásokból” – a tematizáltság habitusából – kivetkőztetni a dolgokat és magunkat? Vágyhatunk-e másfajta szabadulásra e szabadság ígérete mellett?