A szem teste
Napló #1: palliatív civilizáció, a látás mint megszabadulás, Pascal pecsétnyomója
Április 1. A kínzás és a fizikai büntetés kulturált társadalmakban jó ideje meghaladottnak számít, az olyan állami keretek között zajló embersanyargatás, mint a háború vagy a sorkatonai szolgálat, már szintén nem része életünknek, az orvostudomány fejlődése pedig elviselhetőbbé tette a legszörnyűbb betegségeket is. Nem túlzás „palliatív” civilizációról beszélni, még ha az ilyen tudálékos-általános korcímkékkel szemben mindig hozhatók is fel ellenvetések. A „palliáció”, a testi érzetek szisztematikus mérséklése, ha valóban ez a fő tendenciája a mostani kornak, persze nem csak a fájdalmak élét veszi el. Ma valószínűleg több orgazmus esik egy főre, mint száz éve, amikor a régimódi prüdéria még többé-kevésbé szilárdan tartotta magát (bár a fiatal nemzedékek szexuális szokásait ismertető statisztikákat nézve ezt sem állíthatjuk biztosan). De ez a mennyiségi növekedés nem – vagy csak időlegesen – hozta el a test reneszánszát. A szex szabadsága és öncélúsága, a libidó gépiesítése hosszútávon elsatnyította az élvezeteinket. Amit ma a szexuális örömszerzéstől várhatunk, az nem több, mint valami kiszámítható „jóérzés”. Dekadens csökevénye csupán annak a kéjnek, ami valaha félisteneket nemzett, amiért birodalmak sorsát tették kockára. Annak a tektonikus gyönyörnek, amit csak vágy és elfojtás dialektikája, a bataille-i értelemben vett erotika tett megélhetővé. Luis Buñuel ír arról az önéletírásában, mennyire sajnálja a szexuális forradalom után felcseperedő fiatalokat, amiért ők nem tapasztalhatják meg azt a sistergő-észveszejtő szexuális feszültséget, ami egy olyan társadalomban, mint a századeleji, ultrakatolikus, bigott Spanyolország, természetes volt. Amikor cikkek százai sorolják a szex „jótékony fiziológiai hatásait”, s teszik ezt olyan hangvételben, mintha a rendszeres zöldségfogyasztásra kellene rábeszélni az embereket, akkor tudhatjuk, hogy valami végérvényesen elmúlt. A szexuális kielégülés olyan, mint egy meghaladott utópia.
Mindehhez hozzátoldhatnánk azt a közhelyes megállapítást, hogy egyre inkább „eltestetlenedik” a világunk. A fizikai adathordozók eltűnése, a home office általános elterjedése, a jelenlét digitalizálódása, a testi adottságokat felülíró képmanipuláló programok – hosszan sorolhatnánk még a hasonló, azonos mintázatba illeszkedő jelenségeket. A test ellenében dolgozik az átláthatóság diktatúrája is, amiről Byung-Chul Han értekezik. Nem történik semmi érdemleges, semmi újszerű és nagyszabású, úgyszólván „történelmi” a testünkkel. De a test hétköznapi funkciói is egyre rohamosabban enyésznek el. A test egy másik kornak volt az alanya. A test elveszítette az aktualitását. Persze képtelenek ezek a kijelentések: a transzhumanista lázálmok beteljesülése egyelőre messze van, nem tudunk kibújni testi valónkból. Közben a nagy trend mégis a test megtagadása, eltussolása, jelentéktelenné tétele. Mindannyian egy nagy palliatív összeesküvésnek vagyunk tevékeny részesei.
Április 2. Mi akkor ennek a kornak az alanya? Nem nehéz kitalálni. A test meghaladhatatlan valóság, de „alanyi mivoltunk” központja a test azon szegletébe helyeződik át, ami a leginkább „szabad” tőle. Logikusan tehát a szembe, ami a testnek anatómiailag ugyan része, de tapasztaljuk: kevéssé van „függő” viszonyban vele. A pillantás: elemel a testtől, annak esetlenségétől, örökös nyűgétől-nehezétől. A pillantás: könnyűvé tesz, szárnyakat ad, tetszőleges távolságba repít bennünket. Jó példa, amikor elbambulunk, és a szemünkön át elhagyjuk a porhüvelyünket: csak hosszú másodpercek után vesszük észre, hogy amíg mi az elénk terülő látvány valamelyik részleténél időztünk, a testünk „ott se volt”, megszűnt létezni. Túlzás lenne ezt a banális élményt a klinikai halálból való visszatérés tapasztalatához hasonlítani? A látás: emancipál. Minél „tanultabb” (vö. Nemes Nagy Ágnes téli fái, az értő látás elsajátításának képessége), annál teljesebb megszabadulást jelent a testtől.
Mint minden grandiózus korszakváltás alkalmával, tulajdonképpen most is hálát adhat az ember: olyan tapasztalatok és felfedezések várnak rá, amelyeket korábban a körülmények nem tettek lehetővé. De naivitás lenne azt gondolni, hogy az új világban automatikusan valamiféle plótinoszi tekintet adatna nekünk, és vele áthatóbb, időtlenebb szemlélet, ami e megszabadulást valóban megváltássá változtathatná. Látásunk nem elég következetes vagy nem elég jó minőségű, ezért hiába töltjük azzal az életünket, mint az észak-koreai diktátor, hogy dolgokat nézünk, a megszabadulás csak viszonylagos lehet. Ha tompítja is a test mocsaras-anyagi alapérzetét, ezt az érzetet idővel átülteti a szembe. Adódik a metafora: a testedzés velejárója a tömegnövekedés, s a látás, legalábbis az a fajta, amit mi űzünk, ami a súlyok emelgetésével egyenértékű (a robotikus sorozatnézés, a legörgetett tartalmak, képi információk befogadása), egyre csak növeli a szem tömegét. A szem válik olyan nehézkessé, egyben nyűgössé, érzékennyé, mint korábban a test volt. Erről is közvetlen tapasztalatunk van, amikor órákat töltünk a képernyő előtt, és megerőltetjük a szemünket: elnehezülnek, égnek a szemgolyóink. Ami eltűnik a testben, visszatér a szemben.
Április 3. Szemek, egy eljövendő – félig már el is érkezett – világ jelképei. Rögtön ott van Bataille és A szem története, annak lírai befejezése, a sevillai pap kitépett szeme, amit a hősnő feldug a vaginájába. A Mechanikus narancs kipeckelt szeme, az Andalúziai kutya átvágott szeme, s még egyéb példák, amelyek a szemet mint szenvedő alanyt mutatják be. Ha helytálló a feltevés, hogy a test már „nem aktuális” (vagy csak komolyabb betegségek, rendhagyó szituációk teszik azzá), „nyers”, közvetlen fájdalmakat logikusan csak úgy élhetünk meg, mint mindent mást is: abban, amit látunk. De tud egy kép olyan fájdalmat okozni, mint a korbács, az izzó piszkavas? Ha fájdalmas, „kínzó” látványról beszélünk, ezt metaforikusan fogjuk fel, vagy szó szerinti realitásként? Felvethető, hogy egyetlen kép sem olyan értelemben okoz fájdalmat, mint a kínzóeszközök. A képek a hozzájuk kapcsolódó lelki tartalmak miatt fájdalmasak, azért kínoznak minket, mert reaktiválnak egy traumát stb. De miért van az, hogy bizonyos képek különösebb lelki vonzat nélkül is olyan intenzív iszonyt váltanak ki belőlünk, amit nyugodtan nevezhetünk fájdalomnak?
Gondoljunk csak a hétköznapi „fóbiákra”. Ha a tévében megpillantok egy madárpókot, olyan riadtan kapom el a tekintetemet, mintha a kezemet kapnám el, ha véletlenül tűzbe nyúlnék. Ha ezt a gusztustalan teremtényt huzamosabb ideig muszáj lenne néznem, az elviselhetetlenül fájdalmas lenne. Kiverne a víz, kétségbeesetten nyüszítenék, hogy kapcsolják ki a tévét. Ha ennek a zsigeri iszonynak van is valamilyen tudatalatti oka, a pók látványa nem „érzelmeket” vált ki, hanem színtiszta, metsző fájdalmat. Épp úgy analizálhatatlan, mint egy késszúrás.
Bele lehet-e nyomorodni abba, amit látunk? Még fontosabb kérdés: szenvedhetünk-e vértanúságot a szem által? A látás mint imitatio Christi. Van erőm, hogy „vállaljam” a látványt, hogy úgy döntsek, bármennyire is viszolygok, nem nézek félre, figyelem a pókot, minden undorító mozdulatát? Elég elhatározott vagyok, hogy keressem az ilyesféle képeket, hogy részesedni akarjak a fájdalomban, amit okoznak, mivel a megismeréshez csak a szem megpróbáltatásain keresztül vezet út? A mai kor elhívása: odanézni valahova, mintha magunkra vennénk a keresztet. (De a megszokás nem változtatja-e a legelszántabb mártírt is fakírrá?) Eszembe jut Pascal pecsétnyomója, amit unokahúga, Marguerite Périer csodálatos felgyógyulása után készíttetett. A kolostorban nevelkedő Marguerite súlyos szembetegségben, régies magyar szóval: könnysipolyban szenvedett, és az érintett terület olyan elviselhetetlen bűzt árasztott, hogy a kislányt el kellett különíteni a társaitól. Amikor aztán szeméhez hozzáérintettek egy Krisztus töviskoronájának darabját őrző ereklyét, Marguerite egyik pillanatról a másikra meggyógyult. Pascalt mélyen megérintette az eset. Pecsétnyomóján egy töviskoszorúval övezett szem látható, s a felirat: Scio cui credidi. Idézet Pál apostol Timóteushoz írt második leveléből: „Ezért szenvedem ezt is, de nem szégyellem, mert tudom, kinek hittem, és biztos vagyok benne: elég hatalmas ahhoz, hogy rábízott kincsemet megőrizze addig a napig.”
Nekünk milyen bírhatatlanul fájdalmas látványok hozzák meg a hitet?