„És akkor is, mit csináltam volna ezek nélkül?”
Napló #5: Ritoók Emma ellentmondásai, baloldali és jobboldali kultúra
Április 16. Végére értem Ritoók Emma emlékiratának (Évek és emberek). Húsz év története, 1914-től 1933-ig. Háború, forradalmak, rendszerváltások, összeomlások. Monumentális könyv, agyon lehetne verni vele egy embert. A szöveg puszta mérete is eltántoríthatta a kiadókat, hogy foglalkozzanak vele. Közben mégis furcsa, hogy a korszak egyik legélvezetesebb krónikája egészen idáig kiadatlan maradt, s most is csak egy kis egyetemi kiadó jelentette meg, köznapi módon beszerezhetetlen (de legalább netes verzióban is közzétették). Talán néhány elvetemültebb filosz átrágja magát a szövegen, de aligha következik be az újrafelfedezés, amelynek gondolatával az íróként már életében sikertelen Ritoók időskorában vigasztalta magát. Miért ez a közöny? Nála tehetségtelenebb szerzőknek is volt, van utóéletük. Ha nem is volt annyira formátumos író, mint amilyennek hitte magát (el kéne olvasni a regényeit), annyi biztos, hogy nagyon érdekes személyiség volt, imponálóan energikus, megtörhetetlen, élénk intellektusú asszony, akit a még oly erős meggyőződései sem vakítottak el, mindig pontosan észlelte a valódi művészi-szellemi értéket. Ha emlékiratában sokszor elfogult és kicsinyeskedő is, nagyon szimpatikus módon odaírja: tessék levonni az elmondottakból azt, ami személyes sértettség. Semmi meglepő nincs abban, hogy még a forradalmi-ellenforradalmi évek után is, amikor politikailag erősen exponálta magát, világnézeti különbségektől függetlenül a legkvalitásosabb művészek jártak el a szalonjába.
Élete: ellentmondások sora. Az első emancipált magyar nők egyike, nőszervezetek alapítója, de „férfipártinak” vallotta magát, könyvéből hiányzik minden feminista keserűség és számonkérő hang. Németországban filozófiát és lélektant tanult, Balázs Béla, Lukács György, Ernst Bloch közeli barátja és szellemi társa (utóbbival valamiféle szerelmi története is volt), a háború alatt résztvevője a Vasárnapi Körnek, közben viszont mégis megmaradt annak, amivé még az otthoni, nagyváradi miliő formálta: jó házból való úrilány/vénkisasszony, a nemesi származású, protestáns középosztály öntudatos tagja. A forradalmak hatására lett, az ő szavajárásával: „fanatikus magyar” és bősz antiszemita (az Évek és emberek legtöbbször leírt szava valószínűleg a zsidó). A Horthy-korszakban a Gömbös-féle iránnyal rokonszenvezett (Bethlen, Klebelsberg szerinte zsidóbarátok, liberálisok), de ki nem állhatta az irredenta giccset, a Pekár-Herczeg-féle irodalmat, s mindenekelőtt utálta sógornőjét, Tormay Cécile-t, akivel az őszirózsás forradalom alatt együtt alapította meg a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét, s aki mind politikai, mind irodalmi téren elhappolta előle a babérokat, naccsasszonyokkal csókoltatta a cipőjét, miközben ő könyvtárosként nyomorgott.
Ritoók szóba állt mindenkivel. Nem azért, mert ezzel szeretett volna hozzájárulni az „társadalmi árkok betemetéséhez” (ha egyáltalán felmerült akkoriban ez a gondolat): egyszerűen ilyen volt vérmérséklete, túl kíváncsi és életteli volt ahhoz, hogy elzárkózzon bármilyen belterjes világnézeti közegben. Jelen volt olyan helyeken, ahol „logikusan” (úriasszonyként Lukácsék között, vasárnapi körös irodalmárként az ellenforradalmi szervezkedésben) nem lehetett volna jelen lennie. Ez önmagában még nem teszi „hiteles” szemtanúvá (ki az?), de kivételes pozíciójú szemlélő volt, akinek az élettörténetében – mint senki máséban – a magyar politika- és szellemtörténet skizofrén végletei esnek egybe. Saját maga így határozza meg, mi emeli ki a kortársak sorából: „Én vagyok az egyetlen keresztyén ember, aki ismerte közvetlenül azokat, akik a forradalmak szellemi vezetői voltak – és amellett nacionalista is vagyok –, azt az egész szellemet, amely részint fanatizmusból, részint nagyravágyásból hajtotta ezeket az embereket, a zsidóságnak azt a saját kettős pszichéjét, amely ezekben az emberekben testesült meg, és mely hazánkra olyan szerencsétlenséget hozott.” Bármennyire lelkesen azonosult is azonban a fajvédő szemlélettel, reálisan látta a „nemzeti oldal” kulturális-intellektuális vérszegénységét.
Kereken (szinte flegmán) ki is mondja, miről van szó: „A filozófiát talán nemcsak a háború után bekövetkezett külső körülmények miatt vesztettem el, hanem azért is, mert nem volt többé az a társaság, mely szóval is fenntartsa bennem az érdeklődést. És akkor is, mit csináltam volna ezek nélkül? Talán öreg kisasszonyok vagy kopott tanítónénik közé menjek? (…) És habár többször megvitattuk a nacionalizmus eszméjét is, és én igyekeztem védeni az álláspontomat, anélkül, hogy őket meg tudtam volna győzni – habár nem tudtam, mit jelentenek az ő internacionalista elveik –, de az bizonyos, hogy ha ebből a társaságból kimaradok, senkim sincs többé, akikkel ezekről a reám nézve legérdekesebb eszmékről beszélgethettem volna. A gondolat – nem pedig a szellem – terén csakugyan közéjük tartoztam.” Itt lehetne nagyon kézenfekvő, nagyon érvényes párhuzamokat vonni a mai „nemzeti oldal” hivatalos kultúrájával, annak színvonalával. Egy úgymond „jobboldali írástudó” kényes-kellemetlen helyzetével. Az a kultúra, amit – Ritoók szavával – „ezek” csinálnak, a baloldal kultúrája tehát (még ha jórészt értéktelen-érdektelen műveket és szerzőket helyez is előtérbe, ma pláne): organikusabb, innovatívabb, inspiráltabb, mint a nemzeti oldal intézményes kultúrája, ami a „kopott tanítónénik” elvárásaira játszik rá (hiszen erről van szó), s a kultúrának legjobb esetben is csak imitációja.
Április 17. A fenti téma valójában kevéssé érdekel: csak közhelyekben, a zsurnalisztikus szájtépés szintjén lehet beszélni róla. És valójában nem borzasztóan retrográd minden ilyen beszéd? Mintha bármiféle intézményes kultúra (politikai táboré, társadalmi osztályé) nem veszítene egyre inkább a jelentőségéből. Az intézményes kultúra erejét az adja, hogy a „kulturális termelőeszközök” (könyvkiadás, sajtó stb.) egy viszonylag szűk elit kezében összpontosulnak, s ennek tagjai tetszésük szerint formálhatják a közízlést és -gondolkodást. Az internet viszont többé-kevésbé szabad hozzáférést nyújt a kulturális „javakhoz”, és szabad közzétételi lehetőséget biztosít. Kétségtelen, hogy továbbra is az intézményes kultúra „ken fel” valakit komoly alkotóvá, és a nagyközönség ízlését is elsődlegesen ez határozza meg, de „kulturális diktatúráról” panaszkodni (és ezt bal- és jobboldalon is teszik, más-más ürügyek mentén) pótcselekvés, anakronisztikus hülyeség. Csak azt nyomja el a kulturális diktatúra, aki lusta ahhoz, hogy ledobja magáról a láncokat.
Azt, aki beszél idegen nyelveket, ismeri az open access-lelőhelyeket, ma már nemigen lehet megakadályozni abban, hogy kedve-kíváncsisága szerint tájékozódjon a világban, s az olyan felületek, mint a Substack, lehetővé teszik mindenkinek, hogy olvasókat találjon magának (még ha nyilván nem is lesz akkora közönsége, mintha az intézményes kultúra állna mögötte). A Libgen fontosabb kulturális tényező, mint bármilyen könyvkiadó. A Twitteren – ha érdekes fiókokat követünk be – több és mélyebb primer szellemi impulzus ér, mint az intézményes kultúra hagyományos csatornáin keresztül. Az újfajta „szellemi élet”, amit ilyen médiumok alakítanak, töredezettebb, individualisztikusabb s – az internet természetéből fakadóan – bizonyára kozmopolitább, mint a régi. Olyannyira, hogy egyre bajosabban lehet baloldali, jobboldali vagy egyéb közös kultúráról beszélni. Szellemi életet élni, ez ma elég magányos kaland. Mondhatni: minden ember egymaga egy külön kultúra. Közben viszont olyan lehetőségeink is vannak, amikről a régiek álmodni se mertek.