Bikaviadal és cancel culture
Napló #23: Michel Leiris, „...az a fajta irodalom, amire így vagy úgy rávetődik a bika szarvának árnyéka”, a cancel culture kritikájának kritikája
November 27. Ha már hazárdjáték: eszembe jut az, amit Michel Leiris, múlt századi francia antropológus A férfikor című, nagyon érdekes könyve előszavában fejt ki a bikaviadalként felfogott irodalommal kapcsolatban (V. Pánczél Éva fordítása): „[L]étezik egy műfaj az irodalomban, amit igen magasra értékelek, mégpedig az a fajta irodalom, amire így vagy úgy rávetődik a bika szarvának árnyéka. A szerző ez esetben közvetlen veszélyt vállal akár önvallomásával, akár valamilyen felforgató tartalmú írásával. Ilyenkor az emberi sors szemtől szembe kerül a bika szarvával, amely esetleg »fel is öklelheti«. Életfelfogását vállalja másokkal szemben, származzon az a humor vagy akár az őrület indíttatásából, emberi tragédiák nagy témáit szólaltatja meg: mindegyikre tudnék példát mondani.” Leiris felfogásában a szerző műve megalkotásakor bizonyos szabályokat jelöl ki, amelyek garantáltan veszélyt jelentenek számára, ez pedig a torero fellépésével vethető össze, aki a bikaviadal során nem ront neki rögtön az állatnak, hanem szertartásos módon, vakmerő eleganciával jár el, vállalja tehát a „látványos cselekvés kockázatát”: „Ennek külső jelei a több pontos, egymást követő lábmozdulatból álló sorozat alatt egy helyben maradó lábfej, a lassan lebbenő köpeny, ami művészi értékegyüttest alkot: az ember meg a szarvakkal ékes, nehéz hústorony kölcsönösen egymásra ható játéka, összecsapása: egyszóval a bika és a bikaviador szembenállása szobrász vésőjére méltó.”
A garantált veszély – az, hogy a szerző a leírtak miatt kényelmetlen helyzetbe kerül családjával, ismerőseivel, a társadalommal szemben, ahogy A férfikor, e kényes részletekkel teli, pszichoanalitikus emlék- és képzetgyűjtemény miatt is bőven lehetett Leirisnek része támadásokban – egyszerre fedezete az írói hitelességnek és hat esztétikai szervezőelvként. Nos, azzal összevetve, amit a kortárs művészet java nyújt (kockázatoptimalizált, konvencionális laposság), Leiris felfogása előremutatónak tűnhet. A művészetnek valamiféle egzisztenciális téttel kell rendelkeznie, hogy újra naggyá legyen: ez már respektálható gondolat, ez már komoly „alapállásnak” vehető. Közben viszont azt látjuk, hogy a cancel culture korszaka, amely elvben a legalkalmasabb lenne arra, hogy felélessze a művészet mint bikaviadal hagyományát, nem emeli a kultúra színvonalát. Dogmák és erkölcsök végzetesen kihegyezett bikaszarvai nem ihletik arra a művészeket, hogy elvérezzenek. Akiket a cancel culture megsemmisít, azok általában teljesen érdektelenek, és abban a pillanatban válnak igazán érdektelenné, amikor megsemmisülnek. Érdektelenek, mert nem értik a kihívást, amit a kor ellenük intéz.
Másképp fogalmazva: a cancel culture nincs rászorulva arra, hogy védekezzen. Nem arról van szó, hogy feltartóztatja az áldozatokat, akik halált megvető bátorsággal és eleganciával rontanak rá. A cancel culture: rajtakap. Előásott hozzászólások, kivágott interjúrészletek, kipletykált magánéleti zűrök válnak a törlések ürügyeivé. A rajtakapás lényege, hogy egy tökéletesen passzív szerepben ejtse foglyul az áldozatokat, akik – láss csodát – e szerep követelményeinek minden fenntartás nélkül eleget tesznek. Hagyják, hogy „meghurcoltatásuk” az abszolút passzivitás színvonalán definiálja őket. Váltig állítják, hogy ők nem követtek el semmit (mikor az„eszményi”, a tiszteletreméltó áldozat, akit Leiris bikája felöklel, megtöretésében pont azt adja a világ tudtára, hogy elkövetett valamit, egy nagyszerű tettet hajtott végre). Panaszkodnak arra, hogy nemtelen bántásoknak vannak kitéve. Várnak a sajnálatra, ami visszaereszti őket a rendes emberek közösségébe. Várnak az idő múlására, ami majd folytathatóvá teszi a karrierjüket. Mintha a torero az aréna porában elnyúlva a karóráját lesné.
Annál, hogy középszerű művészeket korszakalkotó zsenikként mutatnak be, talán csak egy nevetségesebb dolog van: amikor ezeket mártírokként prezentálják. A cancel culture hangadóinak pártjára állni természetesen nem opció. De mit mondjunk azokról, akik – az antagonisztikus világlogika balekjaiként, a választás és állásfoglalás nem múló kényszerétől hajtva – gondolkodás nélkül és lelkesen a cancel culture áldozatainak pártját fogják. Ha valamit igazán kifogásolhatunk a cancel culture-ben, az az, hogy a kritikusai által neki tulajdonított „gyilkos kíméletlenségben” is meddő. Nincsenek inspiráló halottjai, tragikus-gyönyörű figurák; a cafrangos sebek és rokokó csicsák együttese, a nagy tett ornamentikája nem ihlet újszerű, dinamikus művészi stílust és magatartást. Az eltörléskultúra áldozatai (halljuk, egyre csak halljuk a monoton hangjukat) nem követtek el semmi rosszat. Annak az embernek, aki ennyire megveszekedetten ártatlan, nem csordul ki a vére: még ennek az elemi pozitivitásnak is híján van. – A cancel culture olyan embereket töröl ki a képből, akik amúgy sem nagyon hiányoznak. Sőt, azzal, hogy nagy „mínuszokat” von ki, olyan jelenlétet kölcsönöz nekik, ami rendes esetben talán soha nem lett volna az övék. Törlés által jelen lenni: mennyire szánalmas ez. Na persze érvényesebb vagy szükségszerűbb jelenléte azoknak sincsen, akik minden efféle művelet nélkül „képben” maradnak. Mennyi hűhó – leleplezések, kirúgások, elhallgattatások, megkegyelmezések – egy kultúra tökéletes feleslegessége körül.
November 28. Annak, hogy a cancel culture nem éleszti újjá a bikaviadal hagyományát, magyarázata lehet az, amire fentebb is utaltam: a világot már nem lehet „frontálisan” kihívni magunk ellen, mint a viktoriánus korban vagy az inkvizíció idején. A világ rajtakap, vagyis alattomos személytelenséggel tüntet el, nem hagyja magát bevezetni a „látványos cselekvés” arénájába, nem szolgáltat „szobrász vésőjére méltó” motívumokat, mint a máglyahalál vagy egy tárgyalás. Van ebben némi igazság, közben mégis mellébeszélésnek érezzük. Mert mindenki tud két vagy három mondatot, amellyel szemben rögvest fékezhetetlen indulattól remegő bika alakját öltené a világ. Az egész világ: liberálisok és konzervatívok, kényesen korrektek és kényesen inkorrektek együttesen, fújtatva indulnának meg felénk, az izzó spanyol nap alatt, hogy széttiporjanak bennünket. Mindenki tudja, melyek azok a mondatok, amelyeket nem lehet nyilvánosan kimondani. És ha nyilvánosan mondanánk ki őket, akkor sem történne semmi.
Eddig követtem Leiris gondolatmenetét; most letérek róla. Mert: abban a pillanatban, amelyen megfordul minden: a tőrünk egy pontos szúrás nyomán beleszalad a bika szívébe – csak a matematikában vannak még ilyen pontosságok –, vagy éppen elvétjük a mozdulatot, a bika szarva nyitja meg a hasfalunkat s omolnak beleink a porba, megértjük, hogy történjék bármi, az egész nevetségesen túlbiztosított. Mert: ha ebbe az arénába lépünk be, mindig lesz egy brutális ellenfelünk, az ellenfél képében pedig mindig lesz egy biztos pontunk a kozmoszban. Ezt jelenti a garantált veszély. Torero és bika szereppólusai egyértelműek, örökre adva vannak, s a lehengerlő hatás így nem maradhat el. De a hatás éppen ezért kétes értékű. A világgal szemben felvenni pozíciót bizonyára „tekintélyesebb” és érdemlegesebb dolog, mint egyetérteni vele, de ugyanúgy kockázatoptimalizálás rejlik mögötte. Hiszen ha az egész világgal szállunk is szembe, mindig lesz közönség, a közönség soraiban pedig mindig ott lesz egy Elragadtatott Személy, Szívünk Hölgye, akinek a nagy viadal után, mint a szokás kívánja, ezüsttálcán tálalják fel a bika heréit. A nagy kockázat, a nagy vállalkozás: egy olyan bikaviadal-arénába lépni be, ahol talán soha nem akadunk ellenfélre. Ahol, meglehet, soha nem lesz alkalmunk arra, hogy hatást fejtsünk ki.