Az a tűrhetetlen agyvelőmunka
Cholnoky Viktor kísértetei (II.): az alkoholizmus mint munka, a világ problematizálása, a Morrell-léghajó puha végzete
Értjük már, hogy Cholnoky Viktor önpusztítása miért értékelhető tudatosan és szakszerűen véghez vitt életprojektnek, hogy az ivásra miért tekinthetett teljes joggal úgy, mint a munkájára, akár Tartini ördöge című novellájának író főszereplője, aki vizespohárszámra dönti magába a rumot, hogy képes legyen írni valamit, ami nevét „felviszi” a nagy művészek, a halhatatlan alkoholisták közé: „Boldogok, akik a velük született degeneráció ördöge folytán tudnak alkotni újat, boldogok, akik a fiatalkorukban beszerzett neuraszténia segítségével tudják meglátni a kísérteteket. Én nem tudom másképpen, csak úgy, ha a degeneráltság és neuraszténia ördöge helyett ezt a jó öreg sárga ördögöt szedem magamba.” Most értjük meg, hogy magát a végtelen éjszakázásokban, kocsmai dorbézolásokban vagy éppen a puszta funkcionálást szolgáló, napközbeni iddogálásban elhasználva mennyire alapos hulla vált belőle, hogy szemben a végéhez közeledő békekorszak rosszéletű skriblereivel és szedett-vedett íróféleségeivel, akiknek a dekadens-svihák stílus csak a gyengeségét és esendőségét emelte ki, Cholnoky, ha nem is az emberi „nagyságát” bizonyította azzal, hogy halálra itta magát, de konzekvens, határozott és precíz természetét mutatta meg. Mondhatnánk azt is a beteg testet mint a világ számára termelő „nagy pazarlót” definiáló szavaira alapozva, hogy nagy művészi vállalkozás volt az övé, amely elveti befektetés és eredmény számítgatását, áldozati aktus, amely során a szerző a nagy mű megvalósítása érdekében selejtként áldozza fel életét. De – ha már Cholnoky proklamáltan a technikai haladás embere, s nem csak a technikaié, de az összes, természeti vagy társadalmi tudományág hétről hétre szaporodó új ismereteit megszállottan halmozza fel; ha a tudás kényszeres gyűjtögetője ő, mint azt Kosztolányi is felidézi nekrológjában – fontos, hogy rámutassunk ennek az önpusztításnak a nem csupán művészi, de egyben tudományos igényére; már csak azért is, mert, mint Roberto Calasso elmagyarázza, nem csupán az abszolút jelleget öltő művészet, de a tudomány is tudattalan áldozati aktus egy világban, amely tagadja az áldozat értelmét; a kiterjedt ipari valóságnak is megvan a maga áldozati aspektusa: a felboncolt békáktól bűzlő egyetemi laboratóriumok, a sivatagban megbújó tudományos központok a vériszamos azték piramisokhoz hasonlatosak; az a hatalmas anyag- és energiamennyiség, amelyet a tudományos kutatás megkíván, az Ismeretlen istenének ajánlott „elátkozott rész”, az oly nagy becsben tartott Új pedig az áldozati felajánlásnak az a maradéka, amelyhez az istenek nem nyúlnak: ők az értékes prototípust falják fel, míg az embereknek meghagyják a kifogyhatatlanul reprodukálható másolatokat. Így Calasso. Cholnoky vállalkozása-kísérletezése nem hagyott hátra áldozati maradékot, sem klasszikus értelemben vett „nagy művet”, sem valamilyen tetszőlegesen reprodukálható életinnovációt. Talán csak egy-két, egyszerűen levonható tanulságot hagyott maga után: azt például, hogy milyen veszedelmes méreg tud lenni a szesz mellett a tudás is, hogy az ő esetében a kettő igazán csak együtt fejthette ki hatását, csak együtt gyújtogathatta benne azt a (milyen találó jelző) illuminált mámort, azt az delíriumos állapotot, amelyben, mint valamilyen kémiai látványbemutató szikrázó-lángoló csúcspontján, porig égett. „Mindenkorra megölt a munka, és nincsen több szórakozásom, és nincsen, Endre, nincsen pihenésem!” – kiált Finis Bohemiae című párbeszédes írásának Dénes nevű szereplője. „Az agyam veleje, a gondolkozásom menete ma már annyira csak a gondra, a magam foglalkozására van beigazítva, hogy akkor is, amikor nem kellene gondolkoznom már, amikor lecsavarhatnám a fejemben a száz gyertya fényével égő, de (hörpent a sherryjéből) ezer szomjúsággal sem oltható, tantalusi lángot, amikor befejeztem a napi feladatomat, akkor is tovább ketyeg a fejemben, itt… itt, Endre… (reszketeg mozdulattal emeli fel a kezét) a halántékom mögött… a túlsrófolt gondolkozás.” Dénes sherryt szopogatva jön rá, és borzasztó a ráismerés, hogy nem tud többé bolond lenni, hogy a kezében tartott ital is csak a mindentudás apropója, a sherry neve is etimológiai, földrajzi adatok – Jerez, Xeres, Xeres de la Frontera stb. – sorát villantja eszébe; bármilyen könnyed gesztus révén lép kapcsolatba a valósággal, az adatok betörnek az agyába, iszonyú tömegben özönlik el az elméjét, s minden értelmi tevékenység csak ennek az agynak a további süllyedését hozhatja magával. Azt is mondhatnánk, hogy a tudás nem más, mint a valóság percepciós gátrendszerének felszámolása; mintha az átlagos gondolkodás meg az átlagos érzékelés válaszfalat teremtene köztünk és egy elviselhetetlen okosság között, mintha a világ maga definíció szerint az lenne, ami elválaszt minket a teljes tényanyagnak a szökőárjától, és Cholnoky kényszeresen gondolkodva zúzná szét ezeket a gátakat, és elsősorban persze azt a legközvetlenebb védvonalat, amit a saját teste jelent, hogy az öngyilkosságig menően okos legyen.
„Ez a borzasztóság, ez a folytonos tudás, ez a mindigokosság, ez a tűrhetetlenül örökké zakatoló, belénk gyökeredzett agyvelőmunka, amelytől nincsen szabadulás.” Valóban: vége a bohémságnak, mert igazából soha nem is volt bohémság, ami a külvilág, a „színes”, önmagukban persze semmitmondó életrajzi tények kedvelői számára esetlegesen annak tűnt, mert munka volt, nagy vállalkozás, egy tudományos elhívásnak mindenáron való megfelelés. Itt kell megállnom egy pillanatra, itt kell személyesnek lennem, levetnem az esszéíró önmagát láthatatlanná tévő stílus-egyenruháját. Cholnoky Viktor megszólít, nem csak úgy, azon okból, mint mindenki mást, meglátásai aktualitásával, érvényességével, de úgy érzem, személyesen, egyenesen engem szólít meg. Nem csak földiségünk okán, azért, mert ő is veszprémi volt, én is veszprémi vagyok; nem is azért, mert mint azt csak nemrég (már túl későn) fedeztem fel, arácsi nyaralónk, ahol huszonvalahány nyarat töltöttem el, a Cholnoky család egykori nyaralójának szinte szomszédságában állt, a második utcában; és még csak nem is azért – bár igaz, az ilyen koincidenciák, már-már misztikusnak érződő véletlenek éppen nem csökkentik az ember érdeklődését – mert ennek a legutóbb idézett, csodálatos Cholnoky-tárcának (és több másiknak) a két szereplője, „Dénes” és „Endre”, neveikkel anyai nagyapám nevét adják ki, akit már nem ismerhettem. Azért szólít meg, mert a „mindigokosság” tantalusi lángját, ami Cholnokyt bő negyven év alatt tönkretette, én is érzem munkálni magamban, ha nem szerénytelenség ilyet mondani; érzem és értem azt a lázat, ami benne zakatolt, még akkor is, és pláne akkor, ha igencsak hevenyészett valami az, amit én tudok, ha tudásom nem csupán nem képes birtokba venni a mindenséget, de kifejezetten szegényes ismeret- és tapasztalatanyagot fog át. Nekem – drámai önéletrajzi állítás – mindig is az okosság volt az esélyem, és ez attól függetlenül igaz, hogy beváltottam-e ezt az esélyt, hogy tényleg okos vagyok-e, vagy hogy mennyire vagyok az, a gyakorlatban; azért szólít meg olyan személyesen Cholnoky Viktor, mert ez a napló vagy szöveggyűjtemény annak az igyekezetnek a lenyomata, hogy megértsek dolgokat, s ne csupán megértsem őket, de (micsoda gőg) máshogy értsem meg őket, mint a többi ember, előhívjak belőlük, mint valami tűzbe révedt sámán, valami újat, ha nem is „az” új igazságot, de bizonyos verzióit az igazságnak, épkézláb igazságváltozatokat, az igazság tetszetős kísérteteit, azokat a fantomokat, amelyekre személy szerint elengedhetetlen szükségem van; ahogyan Cholnoky is megidézte azokat a kísérteteket, amelyekre a századforduló egyszerre forradalmi és polgári szürkeségbe fásuló körülményei közepette, e körülmények ellensúlyozására vagy kiigazítására neki szüksége volt; ahogyan voltaképpen minden gondolkodó ember a saját szükségleteiből sarjadzó kísérteteket idézi meg, hogy megváltoztassa ennek a világnak, nem is a képét: a tényét. A gondolkodás, amennyiben ezeknek a személyes kísérteteknek a meghívását jelenti, könnyen érezhetjük úgy, létfontossággal bír, és megeshet az is, hogy csak az önpusztítás révén lehet megfelelni e feladatnak. Az életünk múlik rajta, ezért akár az életünk árán is véghez visszük; mintha az a kísértet, amire egy olyan mindenre elszánt embernek, mint Cholnoky Viktor, szüksége volt, amit mindenáron meg kellett idéznie, hogy a világot formálja vele, a saját halála lett volna. Jóllehet azzal, hogy miért van szükségünk ilyen világformáló igazságokra, vagy hogy miért éppen erre meg arra az igazságra van szükségünk, nem igazán vagyunk tisztában; homályba burkolózik az egész folyamat, csak a kényszer, csak a mámor egyértelmű, a kényszer mámora, mondhatni. Van ugyanakkor egy fontos különbség tegnap és ma között. Ennek a borzasztó agyvelőmunkának, ennek a folytonos tudásnak, ennek a képtelen és perverz kompulziónak, hogy okos legyek, s így nekem tetsző kísérteteket szabadíthassak rá a világra, sejtéseket, értelmezéseket és metaforákat, de még inkább jelentésalakzatokat, bizonyos merev és igéző formákat; ennek a kísértetlátó és kísértetgyártó igyekezetnek tehát még csak olyan életvitelbeli támasza vagy drive-ja sem lehet esetemben, mint a „sárga ördög”, az alkoholizmus vagy másféle testi önpusztítás, amely nagybetűssé tenné a vezetéknevemet (mert túlságosan lezser vagyok, mert nem válok olyan könnyen függőjévé szereknek), és pláne nincs erkölcsi vagy társadalmi támasza, nincs fényes emberi haladás, amiben bíznék, nincs „nagyobb jó”, amit tételeznék, hogy a rossz létjogosultságát kiálthassam szét. Egyszerűbb és egyben bonyolultabb ma a kényszeresen gondolkodó ember helyzete, mint Cholnoky korában, dekadens életsablonok és grandiózus fejlődésteóriák idejében volt: annak az elánnak, annak az örökké gyorsuló, felpörgő lendületnek, amit a világ problematizálása jelent – hiszen lényegében ezt jelenti a gondolkodás, a személyes kísérteteink meghívása és világba iktatása, és mintha ez lenne az elsődleges emberi tevékenység, hiszen csak a saját problémáink révén tehetjük otthonossá a kozmoszt –, a mi esetünkben nem lehet készen kapott magyarázata, mentsége vagy oka; mi ezt a problematizálást csak teljes oktalanságát vállalva végezhetjük el.
Zakatolhat azonban agyunk bármilyen hevesen, a világ nem problematikus, vagy nem a mi problémáink szerint az. Úszik Morrell gilisztája az égen, árnyékot vet a berkeley-i házsorokra, az üres telkekre, a közparkokra, a hivatalokra, az üzletekre, s bár a hatalmas bőrizomtömlős szerkezet alig öt perces röpte után látványosan enyészik össze, ér földet valahol a Kittredge és a Grover utca sarkán, az a sötét folt, az a különös, hosszúkás árnyék, mint egy tudás árnyéka, ott marad mindenkinek az elméjében, aki szemtanúja volt az esetnek. Milliomosok a levegőben, ez a léghajóbalesettel foglalkozó Cholnoky-tárca címe, s tudjuk be a Magyarországra már torzított formában eljutó híradásoknak vagy akár írónk szabadon csapongó képzeletének, hogy bizonyos pontatlanságok detektálhatók az események ismertetésében. Ő azt állítja, hogy Morrell tizenöt milliomost talált egy részvénytársaság megalapítására, s ezek meggyőzésére harangozta be a próbautat; az igazsággal ezzel szemben az, hogy a részvénytársaságot már korábban létrehozta, s a berkeley-i kísérlet a részvényesek megnyugtatására volt kitalálva, akik csalást gyanítottak, miután egy előző prototípus ugyancsak nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Cholnoky meséje szerint az „egész alakuló közgyűlés úgy zuhant alá a földre, hogy egy sem törte ki még csak véletlenül sem a kezét vagy a lábát, hanem mind pontosan a nyakát törte”; valójában Morrell léghajójának utasai, szám szerint huszonketten, túlnyomó többségben súlyos sérüléseket szenvedtek, belső vérzésekkel, csonttörésekkel szállították őket kórházba, de – csodák csodája – mindegyikük túlélte a kilencvenméteres zuhanást. Így hát a Morrell-féle légikatasztrófa, ha egészen pontosak akarunk lenni, voltaképpen katasztrófának sem nevezhető, és furcsa módon éppen ez az, ami jelképessé teszi ezt az esetet, a halálos áldozatok hiánya az, ami teljessé teszi a történtek, mondjuk így, jelentésszerkezetét: ha a Titanic ezerötszáz áldozatot követelő tragédiája jelenítette meg a modern vállalkozás prométheuszi arculatát, a Morrell-fiaskó ennek a vállalkozásnak az epimétheuszi, ügyefogyott és nevetséges oldalát mutatja meg. Cholnoky úgy véli, az eset „szinte döntő bizonyíték az elpusztult léghajó kormányozhatósága mellett”, s ama babonás, életünk számtalan helyzete által alátámasztott igazság folytán jut erre a következtetésre, hogy „amikor valaki valamit produkálni akar, akkor múlhatatlanul kudarcot vall vele”. Ezt a szerény, szinte banális igazságot fogalmazza meg tárcája zárlatában Cholnoky, és mintha ezt az igazságot példázná az ő sorsa is: a kísértet, amelynek megidézése érdekében az életét sem volt rest feláldozni, nem változtatott meg semmit, nem írta újra a világot, még csak annyi mellékes haszna sem volt, hogy az irodalmi halhatatlanok közé sem emelje őt; a probléma, amelyet gondosan kivitelezett öngyilkosságával kívánt a világban elhelyezni, valójában egy pillanatra nem vált a világ problémájává. Mondhatnánk azt is: a világ, amelyben gondolkodásunk kifejti hatását, amely kísérteteinket befogadja, amelyet problémáink közegévé tehetünk, nem az a világ, amelyben reálisan zajlik az életünk; ebből kifolyólag pedig elkerülhetetlen, hogy a kudarc állandó alakját öltse a jövő, azt az alakot, amely – mint a Morrell-baleset is mutatja – taszítóan, de még inkább szánalmasan lötyögős, lapos és puha; ezt a végső, élő alakot öltve válnak problémáink mind hasonlatossá egymáshoz, ezt elnyerve lappadnak teljesen egyenértékűvé. Kényszeresen arra törekszünk, hogy a világot saját szempontjaink szerint írjuk újra, ezt szolgálják (hogy csak néhány esetleges példát hozzak) történelmi determináltság, haladás vagy akár hanyatlás képzetei, jóslatok, prognózisok, remények és lesújtó bizonyosságok, a világ pedig fenséges közönyében még arra sem méltat bennünket, hogy ennek a törekvésnek bármilyen érdemi következményt adjon, megbüntessen minket hübriszünkért, hiszen azzal már rangot biztosítana nekünk; ha léghajón kísértjük az eget, nem teszi halálossá vagy legalább kockázatossá ezt a vállalkozást, mivel azzal bizonyos tekintetben minket igazolna – nem, problémáink valódi jelentőségét e történet minden tragédiát nélkülöző befejezése érzékelteti.
Ha jobban megnézzük a Morrell-fiaskóról készült fotókat, egy parányi emberi figurát láthatunk ácsorogni a léghajó tetején. A híradásokból azt is tudjuk, hogy John Byrne-nak hívták ezt az embert, akinek az volt a feladata, hogy felügyeljen egy szelepet, s ha már ott volt, a nézők euforikus kiáltásaitól kísérve meg-meglengette a magával hozott amerikai zászlót; amikor aztán a ballon egyik fele hirtelen összetöppedt, és a léghajó süllyedni kezdett, ugyanezek a nézők elhűlve figyelték, ahogy Byrne szalad felfelé, felfelé a giliszta hátán, a formáját még többé-kevésbé őrző másik vég felé, és alig hittek a szemüknek, amikor néhány pillanat múlva a giliszta földet ért, s a roncsok közül Byrne mindössze néhány horzsolással mászott elő. Alig hittek a szemüknek, mégis ez volt a hihető, reális, puha befejezés; mert csupán ennek a befejezésnek a puhaságában válnak reálissá problémáink – reálissá, és egyben teljesen lényegtelenné. Happy end? Csalódáskeltő, lapos finálé? Nehéz eldönteni, miről van szó. Csupán annyi biztos, hogy alaposan meg vagyunk ítélve, mi, titáni törekvésünkben tetszelgő emberek, és – gondoljuk tovább a dolgot – nemcsak ebben a fiaskóban, de még inkább a világkihívás általános kudarcában, aminek „üzembiztos működés” a közkeletű neve: ha a léghajó valóban kormányozható, mint Cholnoky állítja, ha a világ gépiesen kiszámíthatóvá és unalmasan biztonságossá válik ahelyett, hogy problémáink e világot alapjaiban és tragikus hangsúllyal megváltoztatnák – ha küszködésünk eredménye egy mind tökéletesebb rutin és nem valami nagy megrázkódtatás – az csak az emberi sors puhaságát bizonyítja. Tulajdonképpen érthetetlen, hogy Cholnoky Viktor képes volt meghalni. Érthetetlen, hogy mi meghalunk.