A repülő giliszta
Cholnoky Viktor kísértetei (I.): léghajók a századelőn, tudományos igényű önpusztítás, autoterrorizmus és a betegség mint teremtőerő
Giliszta úszik az égen, virsli netán, krinolin, vagy levágott ujj, hogy más kínálkozó hasonlatokat ne is hozzak, úszik az égen ez az óriási, hosszúkás valami, meghökkentő, már-már borzongató a látvány úgy is, ha csak képernyőn keresztül fogadjuk be, s nem a helyszínen tárul elénk, Berkeley-ben, száztizenhat évvel ezelőtt, egy fényes tavaszi napon, amikor egy John Andrew Morrell nevű vállalkozó, ez a vakmerő, de még inkább gátlástalan fazon, előéletében számtalan kisebb-nagyobb stikli elkövetője, világra szóló léghajós bizniszét kívánta beindítani, és tizenötezer kíváncsi néző előtt vitte véghez azt a nagy mutatványt, ami a nyugati part első légikatasztrófájaként vonult be az évkönyvekbe. A karizmatikus hazudozó Morrell rendszeres transzkontinentális, sőt transzóceáni járatok elindítását ígérve szerzett projektjének vagyonos támogatókat, s tette ezt a „repülés hőskorában”, de ennek a hőskornak is a leginkább regénybe illő éveiben, akkor, amikor a léghajók kormányzása, motorral való felszerelése, célszerű szerkezeti kialakítása, üzembiztos működtetése minden biztató fejlemény ellenére is még csupán félig-meddig megoldott probléma volt, hát pláne az óceán felett való átkelésről csak álmodtak a mérnökök. Morrell léghajója nem hogy a San Francisco-öblöt nem volt képes megkerülni, mint a vállalkozó eltervezte, de a próbarepülés ötödik percében, nagyjából kilencven méter magasságban egy kábel rést hasított az alkotmányon, amit, tegyük hozzá, eleve zűrös körülmények között indítottak útnak, egyik végén feszesre fújták, másik végén viszont lötyögött, a tervrajzokon látható szivar helyett így egy meglehetősen amorf léghajó emelkedett magasba, furcsán megtört és puha alakban lebegett Berkeley házai felett, de pont így, megtörten és puhán vált annyira félelmetesen élővé, mintha valami alig tudatosított sejtelem vált volna valóra, mintha testet öltött volna az, amire annak az embernek, aki jót akar magának, gondolnia sem szabad. Öt percig volt csak a levegőben a szörnyeteg, ez a repülő giliszta, aminek a bőrszelvényein oly baljósan csillant meg a fény, de aki látta, nem feledte, feltételezem legalábbis, hogy nem, már csak azért sem, mert ez a látomás érzékletesebben jelenítette meg a jövőt, s nemcsak a huszadik századot, de minden jövőt, a jövő állandó tartalmát és egyben alakját, azt a végső tartalmat, amit ez az alak jelent, mint bármilyen precízen kivitelezett technikai bemutató.
Morrell fiaskójára mifelénk Cholnoky Viktor hívta fel ez a figyelmet, ez a ma már kevéssé olvasott, különös író, a híres Cholnoky fivérek legidősebbike, akinek főképp misztikus-dekadens hangulatú novelláit jegyzi az irodalomtörténet, meg azt, hogy alkoholista volt, ami voltaképpen finom kifejezése annak, hogy halálra itta magát, páratlan fanatizmussal dolgozta bele magát a gyilkos mámorba, hiszen az önpusztítást ezen a szinten kivitelezni – feltételezve, hogy az egyre rövidebb ideig tartó és egyre halványabb örömérzet egyre intenzívebb és már-már töretlen rosszullétet követel meg – már semmilyen emberi gyengeség, szenvedélybetegségre való hajlam magyarázza meg, csak valamilyen önfeláldozó, minden fáradságot és kényelmetlenséget vállaló hivatástudat; ha valaki olyan mennyiségben dönti magába a mérgeket, mint Cholnoky tette, már-már falra akasztandó „munka hőse”-teljesítmény. 1868-ban született, és 1912-ben halt meg, egész élete a dualizmus korszakában folyt le tehát, mind születésével, mind halálával gondosan kikerülte a válságos vagy bizonytalan éveket, a politikai és társadalmi megrázkódtatásokat. Cholnokyt a boldog – és épp annyira boldogtalan – békeidők borostyánjába zárva látjuk, mint szittyós szúnyogot, kora jellegzetes értelmiségi alakját, a léha veszprémi dzsentrivilágban férfivá érő, majd a pesti redakciók, kávéházak, italmérések hétköznapjaiban reszketeg roncsemberré aszó, de közben fékezhetetlen kíváncsisággal is megáldott embert, akit a mérgekkel egyenlő mértékben emésztett a tudásvágy, s akinek nézetrendszere, témaválasztása, színes nyelvezete mind a századforduló ellentmondásos viszonyait tükrözi vissza. És mégis: Cholnoky mondandója nincs bezárva saját korának borostyánkövébe. Tárcáiból, amelyeket Fábri Anna válogatott remek gyűjteménybe a nyolcvanas években, egyszerre olvasható ki valami általános haladár izgatottság, a feltétel nélküli technooptimizmus, valamint az elgépiesedő, uniformizálódó világgal és főleg a higiénia, az egészség már akkor éles szemmel megjósolt zsarnokságával szembeni ellenérzés. Ez a két dolog valahogyan összefért a fejében, olyan logika mentén, ami számunkra már nem magától értetődő. „Aki legjobban ráér, az akar legjobban sietni” – írja, nem csupán az automobilokat, repülőket, óriáshajókat és más szenzációs találmányokat felvonultató, már-már követhetetlenül gyorsuló korról téve ezzel megállapítást, hanem a saját életviteléről is. „Talán nem is annyira a dicsőségért, talán nem is egészen a veszedelem ingeréért, hanem inkább áldozva öntudatlanul is annak a minden túlfinomult idegzetben ott zakatoló ösztönnek, amelynek a jelszava ez: »hamar«.” A századforduló az idegek kora, Freud nevét elég, ha említjük; az idegek sajátos tempója, mi több, az általuk közvetített jelek sebessége, ami általános sebességgé vált, felgyorsította az emberi történetet, s beleszoktatta az egyént iszonyú iramába; ami öröknek vélt korlátokat túllépve folytonos innovációra sarkallta a műszaki embereket, s ami lökte őt, Cholnokyt is előre, a szomorú végpont felé, a metodikus, már-már tudományos igényű önpusztítás útján. Mert Cholnoky szenvedélybetegségében ez a feltűnő: a végső következtetésig hatolás igénye, az akadályt nem ismerő eltökéltség, az alaposság, ami hasonló lelkialkattal bíró, földrajztudós öccse, Jenő esetében – nagyon jellemző – munkaalkoholizmust eredményezett. A technikai haladás eredményezte civilizációs folyamatok megfékezhetetlen, visszafordíthatatlan volta abban a gyógyíthatatlan állapotban találja meg ikerjelenségét, ahová a „dekadens ember” pusztító szenvedélye sodrában juttatja el magát. Technológiai fejlődés és testi leépülés egyaránt az előre menekülés, az akceleráció nagy elánjába illeszkedik, egyaránt azt a point of no return-t hajszolja, amely az egyik esetben szingularitásként, a másikban meg halálos diagnózisként jelentkezik. (Ezt a két tendenciát egyesíti napjaink panoptikumában, bár kétségtelenül finomabb és ártalmatlanabb formában, a magát fizikailag vészesen elhanyagoló, de kiugróan értelmes nerd kliséalakja; ezt egyesítette korábban a szobatudósé.)
Mitologikus kort hirdet a már teljesen tönkrement, haldokló Cholnoky. Az ember, mondja, „felvette a rettenetes, teljes harcot a Természet ereje és hatalma és ravaszsága ellen”, amely prométheuszi harcnak, mint alig néhány hónappal a halála előtt rámutat, a Titanic tragédiája a nagy jelképe. „Talán utolsó, talán mindenben diadalmas hadjárata lesz ez az embernek az istenek ellen.” Louis Blériot égbe emelkedése, a rádium felfedezése, elképesztő újraélesztési módszerek, mesterségesen előállított élelmiszerek, „emberi kézzel megszerkesztett élőlények”: szinte minden hét tartogat valamilyen hallatlan, mindent eddigi ismeretünket újraíró, minden eddigi életgyakorlatunkat felforgató tudományos-technikai áttörést, vagy legalább ígéretet az áttörésre. Ott van aztán egy másik repüléstörténeti szenzáció is, egy másik igéző látomás, amely Morrell óriásgilisztájával szemben büszkeségre adott okot: a francia Patrie, a Lebaudy fivérek katonai használatba vett, rakétára vagy cápára emlékeztető léghajója, amely bő egyéves története alatt sikert sikerre halmozott, s 1907 nyarán maga Clemenceau kormányfő is a levegőbe emelkedett rajta a Köztársaság legnagyobb dicsőségére: íme, haza a magasban, az új század fantasztikusan újszerű kihívásaival egy felkészült, a haladás élvonalában járó nemzet néz szembe. Cholnoky a Patrie diadalmenetét műszaki magyarázatok kíséretében, mint annak kétségbe vonhatatlan bizonyítékát ünnepli, hogy „az ember ma már valóban képes a repülésre”. („És ez a gloire. Nem a Napóleon dicsősége.”) Nem számol be viszont a Patrie további sorsáról: arról, hogy még az év novemberében a Verdun közelében javítás céljára lehorgonyzott léghajót kétszáz katona minden együttes igyekezete ellenére elragadta a viharos szél, és Wales, majd Észak-Írország felé röpítette, ahol súrolta a szárazföldet, hogy aztán újra felemelkedjen, és sodródjon, csak sodródjon tovább; a Hebridák fölött látták utoljára, majd valahol északon, messze túl a lakott vidékeken, az emberen túli homályban – kell-e ennél szuggesztívebb, a modern technika kordában nem tartható mozgását, az elszabadult valóság utáni reménytelen loholásunkat iskolásabban kifejező kép? – az égi cápa, a technikai nagyragadozó beleveszett a tengerbe.
A tárcákban a technikai terepszemle diadalmas-magabiztos hangját megtörve (s ne felejtsük, amit testvére, László hangsúlyozott: Cholnoky Viktor sok mindent tudott, de mindent csak félig) időről időre megszólal egy másik, kevésbé elbizakodott hang is, megszólal a másik, idioszinkratikus Cholnoky, aki igazán felkelti érdeklődésünket, mivel talán minden magyar kortársánál élesebben látja: a tudományos fejlődés azáltal, hogy leküzdi a régi korlátokat, nehézségeket, veszedelmeket, kórságokat, sorscsapásokat, tökéletesen kiszámíthatóvá, lapályossá, unalmassá teszi az emberi létezést, megteremti az önmagáért élt életet, aminek egyetlen felettes szempontja – logikusan – a biztonság. Milyen nagyszerű meglátás: a modern humanizmus kimerül egy „négyes szántóföldkocka” művelésében: „világbéke, párbajellenesség, tüdővészlegyőzés és antialkoholizmus”, az „autoterrorizmus félreismerhetetlen lájtmotívuma” jelentkezik a fertőzésveszélyre figyelmeztető meg a vonatablakból való kihajolást tiltó feliratokban. (Hogy miképpen értékelte volna mondjuk a világjárvány bizalmasan fegyelmező retorikáját vagy a dohányzásellenes kampányokat, nem nehéz kitalálni.) Cholnoky felismeri azt a csak látszólagos paradoxont, hogy miközben a tudomány – marxista kifejezéssel élve – folyamatosan forradalmasítja a létviszonyokat, az egyént nem folyamatos forradalmi önmeghaladásra-öndefiniálásra, egy forradalmi egyéniesség elsajátítására bírja, éppen ellenkezőleg, apránként elveszi önállóságát, minden egyéni vonását, egyre inkább szabványosítja körülményeit és ő magát, egyre arctalanabbá, tehetetlenebbé, bugyutábbá formálja őt. A tudományos-technikai utópia, a végső fizikai lehetőségekig feszített „hamar” seholországát, Cholnoky tudja ez, elviselhetetlen nyárspolgárok lakják. „Dárdás világ” ez, „szörnyen szürke és kétségbeejtően elégedett”. Ez a másik, modernitáskritikus hangot megütő Cholnoky persze – alaposabb olvasás nyomán kiderül – valójában nagyon is azonos az előzővel, hiszen, mint már mondtuk, ugyanaz a gondolatmenet fűzi egybe a Természet ellen vívott prométheuszi küzdelem apológiáját és annak a világnak a kritikáját, amely e küzdelem nyomán a századelőn körvonalazódni kezd. E logikának az a vélekedés az alapja, hogy a nagy emberi teljesítményeknek, legyenek azok tudományosak, bölcseletiek, művésziek, politikaiak, valamilyen kóros állapot, testi-lelki megbillenés az alapfeltétele, a modern civilizáció pedig, amennyiben minden téren kiiktatja a rosszat, az új keresését serkentő, vitális rosszat is, előbb-utóbb ihlettelen pangásra ítéli magát. „A megállás a megöregedés és az elégedettség, a jólét, az egészség halála mindennek, ami új.” „Modernitásnak nevezett avulatnak” nevezi azt a korszakot, amelyben élnie adatott, azt a szellemet, amely ezt a korszakot meghatározza. „Mert az egészségeseké a világ, de nem az egészségesek viszik előre a világot”, szögezi le Cholnoky, és észjárása kulcsát adja a következő sorokban: „A gondolatnak ára van, s ezt az árt az egészséges szervezet a maga zárt s önmagával szemben mindig fizetésképes mivoltában, demokratikus csak magával való törődésében nem képes megfizetni. Ő a tőkéit mindig saját magában tudja legjobban elhelyezni. Hanem a lázban égő agyvelő, a vonagló idegrendszer az, amely megtermi az új gondolatot. Az egyensúlytalan, eltolódott, beteg szervezet az, amely nem önmagának ökonomizál, hanem a világ számára termel. A beteg test az a nagy pazarló, amely magával nem gondolva szórja szét kincseit. Az az erőforrás, amely nem önmagába folyik vissza, hanem, folyton fogyva, szerteárasztja hullámait.”
Egy írásában egy vidéki körorvos a fővárosból érkező, minden autoterrorista célkitűzést helyeslő professzorral folytatott vitája során, szeszgőzös képzelgésében az „Ofélia-szanatóriumot” álmodja meg, s fiát arra buzdítja, hogy miután elvégezte az orvosi egyetemet, vállaljon állást az intézményben, „ahova a majdan eljövendő egészséges világból oda menekülhetnek az emberek, ahol végre meg is betegedhetnek. Abból a világból, ahol az egészség lesz már ragadóssá, elmenekülhetnek oda a te szanatóriumodba, ahol megismerik a betegség áldásait. Egy kis beoltás a vérbe, és meg fognak születni ott, a te szanatóriumodban az új Schopenhauerek és Nietzschék; ha majd jól tudod trepanálni már a koponyacsontot, és az agyvelőhöz is hozzáférsz, új Mohammedet, új Napoleont produkálhatsz; ha a tabes vírusának a fioláját okosan kezeled, Heine és Grabbe hagyja el az intézeted küszöbét; ha az alkoholt okosan adagolod, Bismarckot, Kemény Zsigmondot, Munkácsyt, Poe-t, Musset-t, Haendelt gyógyíthatsz majd bele abba a keservesen egészséges világba.” Egyfajta travesztiája ez a korban népszerű, az emberi élet totális alakíthatóságát, tervezhetőségét ígérő utópikus beszédnek, olyan travesztia ugyanakkor, ami az utópikus beszédet megalapozó (s ma a testi-szellemi tökéletesedés transzhumanista vízióit életre hívó) illúziók racionális felülbírálataként is értelmezhető: ahhoz, hogy az emberi szellem haladása folytatható legyen, figyelmeztet Cholnoky, mesterségesen elő kell állítani a rosszat, az orvosoknak újonnan szerzett ismereteik és ezen ismeretek révén szerzett hatalmuk birtokában, tudományos módszerességgel kell megbetegíteniük, roncsolniuk pácienseiket, félemberré kell tenniük őket, hiszen csak ez a frusztráló vagy felszabadító felesség kényszeríthet ki valamilyen sorsfordító emberi többletet. Olyan ez, mint a transzhumanizmus kifordítása: vakmerő és talán illetéktelen beavatkozás a rossz érdekében, a rossz tudatos megerősítése egy nagyobb jó perspektívájában, ami Cholnoky számára – nem mondja ki, de ez sejlik ki írásaiból – nem is annyira egy perfektuált világállapotot, valamilyen automatizált közboldogságot takar, mint az emberi jobbra törekvésnek az örök lehetőségét.
Az írás jövő héten megjelenő második részében: a „tűrhetetlenül örökké zakatoló, belénk gyökeredzett agyvelőmunka” és a Morrell-léghajó puha végzete.