A kéz tehetetlen okossága
Napló #22: a művészet mint hazárdjáték, Fekete László és George Bernard Shaw, a „Semmi Kéz”, az irracionalitás kétféle felfogása
November 22. Az előző bejegyzést egy mondatban talán így lehetne összefoglalni: a művészet, ha „nagy”, olyan, mint egyfajta hazárdjáték. Tegyük fel, így van (bár megint csak a jobb-híján-fogalmak kevernek minket kabátlopási ügybe: ennek a szónak olyan kellemetlenül romantikus atmoszférája van, noha romantikára az égvilágon semmi nem ad engedélyt). A jelszó: mindent vagy semmit, vagy inkább: mindent a semmiért. Ha nagyon reálisak vagyunk, nemigen számolhatunk mással, mint kudarccal, ez persze nemcsak a művészetre, de többé-kevésbé minden egyéb emberi vállalkozásra igaz, amennyiben az „emberi” a hiábavaló erőfeszítések, a pillanatnyi teljesítmények szinonimája. Mint Ungvárnémeti Tóth László magvetője mondja, aki a gúnyolódó embergyülekezet láttára folyóba szórja a magot: „Miért kacagtok? mert, hiszem, ha engemet / Csak azért nevettek, hogy ideszórom a magot, / Magatokat is ki kellene úgy nevetnetek. / Minden pazárló úgy teszen, mint én teszek; / Minden sibarita úgy teszen, mint én teszek; / Minden könyv-író úgy teszen, mint én teszek; / Minden recensens úgy teszen, mint én teszek; / Minden mesélő úgy teszen, mint én teszek.”
A művésznek mégis van egy reménye, egy indokolatlan hátsó gondolata, hogy a feltétel nélküli mindent-befektetésnek – rendhagyó módon – lesz hozadéka, lesz valami „gyümölcse”, noha ez se jó szó, hagyjuk, mert fesztelen okságot sejtet ott, ahol inkább az okság felfüggesztéséről lenne helyes beszélnünk. A hozadék, ha egyáltalán: minden „következmény” tagadása, szemléletes antitézise. Néhány jó mondat, néhány emlékezetes taktus, formák és színek eltalált együttese. Jön ez „valahonnan”? És ennek a jövetelnek valamilyen mesteri „barkácsolás” az útja? Ha a művészettudósokat és kultúrmarketingeseket kérdezzük, nyilván azt mondják: igen. A megélhetésük múlik azon, hogy a művészet megokolható legyen. Az akadémiai és kultúripari mellébeszélésnek égető szüksége van a műhelytitkokra, hogy fedezzék az egyetlen, a központi titkot, amire minden mű kipattanása utal, ahogyan ex nihilo pattant ki egyszer a világ rejtélye. A „csinálás” anatómiája pontos lehet, de lényegtelen. A művészetnek a fő ismérve az, hogy jelen van. Nem ered semmiből, nem vezet sehová. Ready-made, mint Duchamp nevezte el talált tárgyait. Van a művész, és van a mű, ami a művész keze alatt „adja magát”. De nincs szorítás, nincs fogás, nincs formáló-rendezgető kitapogatás és molesztálás, érintés sincsen, futó „elérintés” van legfeljebb (szép Tandori-szó). Talán csak a nagy költészet tudja érzékeltetni ezt, nyújt rálátást önnön milyenségére, a százszázalékos „adott”-ságára, a jelenléte tökéletes mesterkéletlenségére. Arra tehát, hogy nem érintette senki, még ha a papíron egy név szerepel is fölötte. (Milyen ostoba közhelyek tolonganak az agyunkban: éppen a hétköznapok nyelve „lila”, tele szeszélyes önkényességekkel, partikuláris bonyolultságok izzadva kidolgozott cikornyáival, szemben a verssel, ami szigorúan és precízen: az, ami. És szerepe is, ha lehet tulajdonítani neki ilyet: hogy beállítsa a lényegtelen mondandók zajában egy magától adódó beszéd lehetőségét.)
A szerzői egó hiába festi fel a nagy művek eredetmítoszát, a Saját Kéz olümposzi bűvészmutatványait, a művészet érintetlen jelenléte végső soron meghazudtolja kultúránk büszkén vállalt hajlamát, a manuális fixációt, rácáfol tehát mindenfajta „alkotói stratégiára”, ami kezeskedik a sikerért. Amúgy is: minden ilyen stratégia úgy hat, mint az Addams Family Izéjének ideges fel-alá futkosása. Vagy éppen az az iszonyú, nehézkes „ráfogás”, amit régi vasárnap délelőttök golyó- és traktorkerék-emelgetős tévéműsorában, A világ legerősebb embereiben stilizált Fekete László és társasága páratlan teljesítménnyé. George Eliotnak kezéről a halála után gipszmintát vettek, hogy megszoborják a zseniális kacsót, de George Bernard Shaw végtagját is szobrász örökítette meg, nem más, mint Kisfaludi Strobl Zsigmond. A hiúságnak kifejezőbb tanúsítványai ezek, mint bármilyen portré. A dolog persze érthető. Nem nehéz a szó szoros értelmében beleszerelmesedni a kezeinkbe, ezekbe a zseniális jószágokba, ha „szakmai gyakorlatunk” voltaképpen nem jelent mást, mint hogy maximálisan rájuk bízzuk magunkat. De a jelenlét tiszta „adott”-ságához viszonyítva a kéz zsenialitása tehetetlen okosságként lepleződik le.
Kérdések a kéz ellen. Lehet-e egyéb a művészi befektetés, mint az energia oktalan és céltalan elfecsérlése: áldozati aktus tehát? Annak, ami művészileg érvényes és jelentős (Cioran úgy mondaná: szükségszerű, méghozzá életbevágó módon az), lehet-e más a talaja, mint aminek nincsen semmi értelme, meg- és felfoghatatlan? (És nem itt körvonalazódik a l'art pour l'art egyetlen komolyan vehető definíciója?) – Esztétikai okoskodások, elvi alap- és kézállások ide vagy oda, nincs más választásunk, mint hogy a magot – a képességeinket, a mondanivalónkat, az erőnket – a vízbe szórjuk. S pláne a művész keze: nem formál, nem tart, hanem elenged. Mint Pilinszky híres versében a kisgyerek, aki az „elveszíthetetlent markolássza”: „Nem szabadúl már soha többé tőle. / A víznek fordul, s messze elhajítja”. Azt, aki ezt a hajítást némi tudatossággal és hozzá még örömmel is teszi, nevezik hazárdjátékosnak. Dobókocka, kártya röppen úgy asztalra, ahogyan a művész vízbe szórja magját. A hazardírozó gesztus bizonyos tekintetben parodizálja a termékenységet, de közben valóban termékeny, úgy, mint semmi más. Mert a kéz „sorsa”, valódi „funkciója” az, hogy eleressze, ami benne van. Hogy legyen, mint – ismét csak – Tandori írja: a „Semmi Kéz”, „mely nem mutat se innenre, se túlra, / nem kerül, el se vész, / mintha az idő ide-oda múlna”. Alatta pedig a wittgensteini, elérintett verébtárgy, a tárgy mint olyan eszményi mivoltában: „mint kérdezetlenségünk válasza, / melynek elég, hogy önmaga”. Minden „ráfogás” ezt az eleresztést hajtja végre, akarja, nem akarja. Ha nem akarja, azt hívjuk „racionális” álláspontnak. A birtoklás görcse, nekiveselkedett tudálékosság.
November 23. A művészi számítás, teremtőerő és várható hozadék aggályos méricskélése, ahogy minden más hasonló „befektetéskalkulus”, mindig hibás számítás, és éppen akkor a leghibásabb, amikor a legtévedhetetlenebb. Van-e érzékletesebb monumentuma az irracionális gondolkodásnak, mint a „biztos haszon” fogalma? Hiszen olyan számításrendszer körülményes kidolgozását követeli meg, amiben a befektetéskalkulus eredménye lehet más, mint nulla. Ebből is kitűnik, hogy aki csak él, aki levegőt vesz, az más-más „címen”, tagadó vagy helyeslő attitűddel, de egy irracionális állapotban tartja benne magát. A racionális, a praktikus álláspont: a semmi, ez a tétel a valóság sarokköve; ami a semmi helyett – mondjuk szüntelen rácsodálkozással – mégis van, az már rögtön és definíció szerint: nem észszerű és nem indokolható. Ha pedig így áll a helyzet, kétféle magatartás lehetséges. Egy: annak reménytelen és dühödt kísérlete, hogy azt, ami van, racionalizáljuk, olyan törvényszerűségek mentén szervezzük-szabjuk át, amelyek idegenek tőle, hogy aztán meglepődjünk, amiért folyamatosan „nullát” dob ki a rendszer, s ne csupán meglepődjünk, de méltatlankodjunk is, és a sértettség ideológiai szerkezeteit dolgozzuk rá a méltatlankodásunkra. Az irracionalitás ebben az esetben valami véget nem érő kafkai rémálomként csal lépre és fojtogat minket.
Kettő: oktalan bizalmat táplálunk a „kozmosz” iránt, bizalmat, ami – ha lehet ezt mondani – a kétségbeesés méreteit ölti. Az irracionalitás ekkor vált minőséget, ismerszik meg úgy, mint a szabadság lehetősége. A hazardírozás (akár művészi vállalkozásban, akár az életválasztásokban) ennek a bizalomnak nem csupán folyománya, de „nevelője”, erősítője is egyben. Az Élet Iskolája: névjegykártyára írható. Illetve: lenne iskolája, ha nem lennénk túl gyávák és konformisták, ha nem adnánk állandóan fejünket-kezünket a haszon, e nagy előítélet körül bemutatott vudumutatványokra. Ha cselekvéseink angyala, az a hátsó gondolat, ami mélyebben horgonyoz bele a valóságba, mint bármilyen „hit” vagy „tudás”: a remény, az indokolatlan remény nem bukna folyton megindokolt számítássá, stratégiai-taktikai okoskodássá.